A harcoló játékok trónja
Mit szóltok ahhoz, ha csak annyit mondok, hogy „Trónok Harca”? Ha van olyan játék, amit már csak a neve elad, ez az utóbbi évtized egyik legnagyobb tévé (és könyv) sorozata adaptációjára miért ne lenne szintúgy igaz? A Westeros fiktív kontinensének egészét behálózó stratégiai játék szerencsére nem csak a nevét, hanem a minőségét is hozza a sorozatoknak, így már rögtön lehet tudni, hogy jó kezekben vagyunk. Sikerének köszönhetően már a második kiadását éli meg a játék, hogy az újított szabályokkal még elegánsabban vághassunk rendet akár hat nemesi család sorai között.
Trónok Harca
És ez nem holmi zsebjáték, itt bizony egy méteres tábla és több száz kis bábu meg jelző vár a hatalomra törő játékosok kegyeire. Mindegyik játékos szín máshol kezd, másfajta képességekkel, előnyökkel és hátrányokkal. A játék célját, nevezetesen a hét királyságot behálózó kastélyok irányítását épp emiatt mindenféle szögből meg lehet közelíteni. Bár látszólag a hadseregek irányításán, valamint különleges képességekkel rendelkező eseménykártyák kihasználásán van a hangsúly, a játék igazából a játékosok között kötött ideiglenes és gyorsan múló szövetségektől függ. Mivel minden játékos folyamatosan minden fronton veszélynek van kitéve, szükségszerűen el kell dönteni, hogy melyik csatafront a fontosabb, és kiben lehet legalább egy-két kör erejéig megbízni.
Maga a hadakozás is részletesen ki van dolgozva; az összes játékos rejtett parancsjelzőket helyez el a hadseregei mellé, és ezeket egyszerre csapják fel. Így a hadseregek mozgása és használata a blöffölés és dupla blöffölés körkörös játékává változik.
A játék egyetlen hátrányát, ha lehet ezt annak hívni, a sorozathoz kötött szoros hűség okozza. Minden szín, vagyis nemesi ház valóban gyökeresen másfajta módon fog szerepelni, hiszen pl. a sivár szigeteken koplaló Greyjoyoknak esélyük sincs a pszeudo-oroszországi Starkok földi haderejével versenybe szállni. Így minél kevesebben ülnek le az asztal mellé, annál nagyobb a lehetősége, hogy az egyik játékos könnyebben tehet előnyre szert, mint a társai. Persze egy ravasz játékos szinte bárhonnan vissza tudja magát küzdeni, és a Trónok harca hangulata még ekkor is mindenen átsüt.
Kaszás gőzkombájn túrázik keresztül-kasul Kelet-Európán
Node mi történik akkor, amikor nem egy már közismert és imádott szellemi tulajdonról van szó? Nos, második méretes termékünk a Scythe (ami magyarul Kasza vagy Sarló néven jött volna ki a késői tizenkilencedik század magyarosítási mániájában), bár azért ő se a semmiből ugrott az összetett stratégiai játék ranglistájának tetejére. Itt a kickstarter társasjátékok őrületének egyik nehézsúlyú feketeövesével van dolgunk, ami azt jelenti, hogy egyszer már annyira sikeresen kiharcolta magának a nemzetközi figyelmet, és emberek addig lapátolták rá a pénzt, míg meg nem valósult a játék.
Scythe
A játék Jakub Różalski „1920+”-os festményei által inspirált világ egy dieselpunk univerzumba vezet el minket, ahol 5 különböző frakció óriási mechanikus monstrumokkal próbálja meghódítani a hihetetlenül részletes és szépen megalkotott térképet.
Mi tagadás, robusztus játékról van szó, de olyan okos módon van felosztva, hogy minden körben csak egy dologra kelljen az adott játékosnak koncentrálnia, mivel a négy lehetséges lépés egyikét kell kiválasztania.
Ezek a lépések mind valami kis módon fejlesztik a játékos birodalmát: van, hogy új nyersanyagokat termelhet, vagy épp katonai egységeket mozgathat át egy szomszédos területre.
Minden döntés egyre csak fejleszti az adott birodalmat, és ha valamiben igazán szép teljesítményt ér el (pl. feltornássza a haderejét a maximális 16-ra), ezt egy külön teljesítményjelzővel jutalmazza a játék, sőt, amint egy játékos hat teljesítményjelzőt összegyűjt, rögtön véget is ér a játék! Efféleképpen módjában áll a játékosoknak befolyásolni, hogy meddig tartson egy meccs!
Fontos továbbá, hogy a játékosok hatalma igazán sose vész el, csak átalakul, így borzalmasan hátrányba kerülni a többiekhez képest nem olyan egyszerű, mint más játékokban. Vegyünk egy példát: amennyiben egy ellenséges lépegető megszáll egy dolgozókkal teletömött területet, ezek a dolgozók egyszerűen elmenekülnek a játékos kezdőterületére. Bár hátrány, hogy újra jó helyre kell navigálni a szegény munkásokat, nem kell újak vásárlására pazarolni az értékes nyersanyagokat.
A vak harciaskodást továbbá torolja a játék szerves részét képező „népszerűség” rendszer, amit egy külön sávon mér a játék. Egy játékos népszerűségétől függ, hogy a játék végén mi hány pontot fog számára érni, és, nem meglepő módon, pl. az ártatlan kis parasztok vérszomjas letámadása eléggé rongálja saját nemzetünk hangulatát.
Scythe
Remélem érezhető, hogy ebben a játékban az a játékos, aki csak egy dologra próbál koncentrálni, szinte biztosan bukásra van ítélve, de ez az érzés az egész játékra igaz. Ha egy szóval kéne jellemezni a Scythe-ot, az a „variáció”. Sokféle irányba vonzza a figyelmet a játék, sokféle döntést lehet meghozni, nincs egy bevetett győzelmi mód, és ezt még tovább keveri végtelen további tényező: hogy minden nép egyedi, hogy a négy fő akción túli képességeiket minden meccs elején véletlenszerűen kapják meg, hogy a térkép közepén található különleges „gyár” terület egy további egyedi képességet nyújt és, ha ez se lenne elég, a játékosok eseménykártyákat is tudnak húzni, ahol több döntés közül kell egyet kiválasztaniuk (szinte szerepjátékszerűen).
Ha egy számtalanszor újrajátszható, szép, több mint egész estés élményre fájna a fogad, ennél jobb játékot nehezen fogsz találni!
Pöttöm pisze kaszászpóni
A Scythe nemzetközi sikere a társasjáték-imádók között elég nagy hullámokat vert, ami a várható kiegészítők mellett egy másik, jóval furcsább gyümölcsöt is hozott: egy kifejezetten gyerekes családoknak kifejlesztett, cuki állatkákkal megtömött rajongói változatot!
Az Activity vagy épp Monopoly junior példájára, ez a játék végtelenszer egyszerűbben, jóval emészthetőbb méretekben kínálja a „felnőtt” játék alapélményét, és, szinte csodával határos módon, ez sikerült is neki! Az eredeti kiadó rögtön fel is karolta az ötletet, és hamarosan egy valódi, színes-szagos társasjátékként jelent meg az Én Kicsi Kaszám!
Én kics kaszám
Tudom, tudom, kissé abszurdnak hangozhat az egész gondolat, a keménykötésű társasozóknak azért, mert nem a valódi Scythe, és a friss, mondhatni ártatlan lelkeknek meg azért, mivel épp a Scythe volt az inspirációja a játéknak, de, szinte kísérteties módon, a játék mindkét érdeklődési kört képes volt kielégíteni!
Hogy mit értek ezalatt? A játékban édes kis állatkákat ábrázoló bábukat mozgatunk, nyolc teljesítményből próbálunk tetszés szerint négyet elvégeznünk, és ha valaki az utunkba kerül, pitéket dobhatunk az arcába, de ekkor a barátság-szintünk csökkenni fog! Ismerősnek hangzik?
Röviden, a „felnőtt” Scythe összes fontos döntési eleme benne van az Én Kicsi Kaszámban, így felnőttek is tudják élvezni, de van annyira egyszerű és ártatlan, hogy nem hogy egy gyerek, de még a leginkább vériszonyos emberfajta, a szülő se fog megijedni a játéktól! Cuki állatkák feladatokat végeznek egy fantasztikus királyságban, és ételcsatával oldják meg a nézeteltéréseiket? Ennél cukibb dolgot nehezen találsz!
A fejlesztő nyíltan kimondott célja az volt, hogy, emeletes gémerként, képes legyen a kislányával is izgalmas, összetett játékot játszani, és a játék sikerét tekintve ebben nem volt ő egyedül. Ha bárkiben él a szülői véna, és a gyerekeit is be akarja vezetni a társasjátékok világába, az Én Kicsi Kaszám tökéletes választás.
Én kicsi kaszám
Alfa-Delta-Omega
A Delta Vision illusztris karrierjére vetettünk egy pillantást, és látszik, hogy kicsiben is, nagyban is, képesek teljesíteni. A Munchkin humoros kis kártyajátékaitól kezdve, a nagy sorozatok licenszét használó Trónok Harcán át, egészen a kőkemény stratégiai játékok csodálatos gyerekváltozatáig, az Én kicsi Kaszámig mind nagyszerű ízléssel válogatott játékok és egészükben magyarra fordítva jelennek meg a nagyérdemű közönség előtt. Mondtam már régebben, mondom most is: a történelem során sose volt jobb idő társasjátékosnak lenni!
Mátyás
