Mert mi is a társasjáték? Egy asztal (na jó, a pokrócot is tekinthetjük annak…), kettő vagy több játékos, egy tábla és/vagy egy rakás elem: kártyák, korongok, bábuk, s különféle jelöl éle jelölők. Színek, formák. Egy egész külön világ. Egy világ, amivel elvarázsolhatjuk magunkat.
Kell is ez a varázslat. Egy játéknak mindig célja van: egy feladat, amit adott szabályok szerint kell teljesítenünk. Feladat? Szabályok? Ez nem hangzik túl vidáman. Inkább kötelességszaga van. Arra meg senki sem vágyik kikapcsolódásképpen. És pont ezért kell az a világ, ahová elvarázsol minket a játék. Ebben a világban már öröm a feladat, jó küzdeni. Olyan ez, mint az iskola: a jó tanárok játékosan vezetik be a gyerekeket a tanulás világába, akik így észre sem veszik, mennyire keményen dolgoztatja meg a tanár őket, ők meg a saját agyukat.
És fordítva – így van ez a játékokkal is: hányszor mondják, hogy a játékok fejlesztik a memóriánkat, a logikánkat, az elemző készséget. De próbáljuk csak meg így leültetni gyerekünket játszani: itt van egy jó játék, amivel fejleszteni tudod a koncentrációdat. Mindannyian tudjuk, hogy ettől nem fog megjönni a kedve. Ha viszont így próbáljuk: gyere, nézzük meg, ki a legügyesebb kalóz, aki a legtöbb kincset gyűjti össze! Ugye, már látjuk is a csillogást a szemében, az örömöt, az igyekezetet? Mennyivel jobban hangzik a „gyere, fejlesszük a logikádat, tanuljunk játékosan összeadást és kivonást” helyett az, hogy: „na, kinek van kedve Sárkánytojást játszani?”
Mindettől függetlenül nem szabad a játékra úgy tekinteni, mint hasznos dologra. A játék alapvető célja az öröm, az örömszerzés. Az igazán jó játékban a játékosok hajlamosak elfelejteni, hogy nyerni akarnak, annyira felszabadítja őket a játék ötletének a felfedezése, a játékélmény. Ugyanakkor mind a felfedezés, mind a nyerni akarás, a szabályokhoz alkalmazkodás fejleszti készségeiket – még akkor is, ha ezt észre sem veszik.
És hogy miért jobb a társasjáték? Ha összeülünk páran, kinyitunk egy dobozt, és mindenki külön építgeti saját birodalmát a varázsvilágban, attól az még nem társas. Az az igazi társasjáték, amelyben játék közben társaink lépéseit is figyeljük, ahol a saját játékunk csak akkor ér valamit, ha a többiekéhez mérjük, velük együtt élvezzük azt.
Közös az élmény, közös a nevetés – vagy akár a bosszankodás is. Társaságban a kudarcot is könnyebben dolgozzuk fel, hiszen az ugratások, a baráti biztatás oldja ás oldja a feszültséget. És legyőzve a keserű szájízt, a bosszúság elszáll, és újra a feladat megoldásán járhat az eszünk.
Végsősoron elmondhatjuk, a játék olyan, mint az élet. Társasan szép
A játék nem csak szórakozás
Amikor általános iskolába kezdtek el járni a gyerekeink, árgus szemekkel figyeltük, milyen szakkörök indulnak az iskoláikban. Két legyet egy csapásra: egyrészt hasznosan töltik a délutánjaikat, másrészt nem is kell utazniuk, ha valami olyannal akarnak foglalkozni, amit szeretnének. Merthogy a fejük jó, van benne kihasználatlan szürkeállomány…
Amikor megláttuk a sakkot, nagyon megörültünk neki, a fiunk amúgy is nyaggatott minket ilyennel, de mi nem játszunk túl profin. Hál’istennek az osztály ráharapott: nem ő volt az egyetlen, aki elkezdett a szakkörre járni. És ami érdekes volt: kiderült, hogy a hátrányosabb környezetből jövő osztálytársak simán fel tudták venni a versenyt a náluk okosabbnak tartott tanulóknál.
Nem véletlen tehát, hogy több pedagógus szakember azt tanácsolja és gyakorolja, hogy a logikai játékok a legmegfelelőbbek a gyerekek fejlesztésére. Ennek megfelelően sok helyen lehet találkozni ezzel a megoldással. De vajon csak egy- és kétszemélyes logikai, absztrakt stratégiai játékokkal érdemes a gyerekek képességeit építeni?
Ki gondolná, hogy az Igenis, Sötét Nagyúr! fuldokló nevetése vagy a Citadella blöffölős versengése is fejleszthet. Nem is aratott osztatlan sikert a szakemberek körében, amikor a tehetséggondozás területén ilyen játékokat dobtak be a pedagógusok…
A hejőkeresztúri iskola tanárainak az volt a megközelítésük, hogy a fejlesztésben a legfontosabb motor a játékélmény, így a gyerekek sokkal szívesebben ülnek le agysejtjeiket edzeni. A játékélmény adja meg azt a motivációt, ami miatt nekilátnak, ami miatt nem azt érzik, hogy „velük” akarnak valamit „csináltatni”. A társasjáték adja meg ezt az élményt, és így a gyerekek maguk érzik fontosnak a feladatot, megvan hozzá a motivációjuk.
A kezdeményező Jesztl József tehetséggondozó szociálpedagógus tapasztalatai felbátorították a tanári kart, és módszeresen kezdték „használni” a társasjátékokat. Úgy látták, minél többféle játékot, játékmechanizmust ismernek meg a gyerekek örömmel, annál nagyobb kedvvel választanak belőlük, vagyis annál hamarabb jut eszükbe az, hogy játszanak. Így találják meg leghamarabb azokat a játékokat, amelyek az ő személyiségükhöz legjobban illik, az ő igényeiknek felel meg. De ahhoz, hogy ezeket megtalálják, elsősorban az öröm kell, hogy utat mutasson. És csak utána érezzék azt, hogy ez tanulás!
Így született meg a társasjáték-pedagógia fogalma. Jesztl József Aczél Zoltánnal, a Nebuló XXI. Alapítvány vezetőjével közös projektbe kezdett 2011-ben: a Játéktár programba. A projekt nem csak a társasjáték-pedagógia elvét szerette volna az országban minél szélesebb körbe eljuttatni, de jó pár iskolába egy „társasjáték-pedagógiai kezdőcsomagot” is. A projekt fővédnöke a Nemzeti Erőforrások Minisztériuma volt. Az iskolák pályázati úton vehettek részt a programban.
A Játéktár program vitte tovább azt az eredményt, hogy a „muszájtanítás” helyét a játékos tanulás, a játékosság foglalja el. Így maradjon meg a motiváció és az öröm a fejlődéshez, tanuláshoz. A társasjáték-pedagógia alapelve azonban, hogy ennek a játékosságnak a felnőtté válással nem kellene gyengülnie. A játékos tanulásnak nem csak az életre való felkészülést kell megkönnyítenie. Hányszor kerül felnőttkorában is az ember olyan helyzetbe, amikor a kényszerítő körülményekből nem lát kiutat? Ahogy elvész az öröm, elvész a kiútkereséséhez a motiváció is.
Persze nem ez az egyetlen célja a társasjáték-pedagógiának, de valóban a játékosság elsajátítása és megőrzése a kulcs. És a saját személyiséghez illő játék kiválasztása nem csak azt teszi lehetővé, hogy örömmel áll neki a feladatok, problémák megoldásának, hanem hogy mindezt másokkal, mások társaságában teszi.
Társasjáték-kompetencia
Az OECD-országok szakemberei kidolgozták a nemzetközi tanulói teljesítménymérés programján belül az úgynevezett kulcskompetenciák fogalmát. Ezzel azokat a belső emberi értékeket határozták meg, amelyek az emberek személyiségét fejlesztik, és amelyek így elősegít(het)ik a társadalomba való beilleszkedést, valamint a munkaügyi foglalkoztathatóságukat. Gyakorlatilag az élethosszig tartó tanulás alapját képezik ezek a kompetenciák.
De mi is pontosan az a kompetencia? Jelentése röviden: cselekvőképesség, vagyis egyfajta hajlandóság, hogy a bennünk lévő tudást, készségeket problémamegoldó képességgé alakítsuk át. Kábé úgy, mint a számítógépben az operációs rendszer. Ennél a pontnál fontos arról is beszélnünk, mi a különbség a készség és a képesség között. Előbbi úgy épül be mindennapi cselekedeteinkbe, olyan automatikusan használjuk, hogy észre sem vesszük. Utóbbi viszont annak a mértéke, hogy amit tenni akarunk, arra milyen mértékben vagyunk alkalmasak – értve ez alatt mind az örökölt, mind a tapasztalt, tanult dolgokat, s beleértve készségeinket is. Ha egy feladathoz a képességeinken felül megvan a belső ösztönzésünk (motivációnk) is, akkor mondhatjuk azt, hogy kompetensek vagyunk.
Ennek az elméleti megfogalmazásnak a fontosságát mi sem jellemezheti jobban, mint hogy a magyar Nemzeti Alaptantervbe is belefoglalták ezeket a kulcskompetenciákat. Köztük van többek között az anyanyelvi kommunikáció, a tanulás tanulása és a vállalkozói kompetencia is. De kimaradt valami a kulcskompetenciák listájáról, ami mindannyiunk életét nem csak élvezetesebbé, de könnyebbé is tehetné. Ez a játékosság.
Persze, már hallom is: no igen, de kinek van kedve játszani, hogyan tudná ez megkönnyíteni az életemet? De tudjuk-e pontosan, mit takar a szó: játékosság?
Maga a játék örömszerző törekvés egy kitalált feladat megoldására. A játékos azért játszik, mert izgalmas élményre vágyik. Persze az élmény önmagában kevés, az igazi játéknak mindig van tétje, még akkor is, ha az csak jelképes. Ha nincs tét, nem lenne miért küzdeni, márpedig a játékosok szeretik a küzdelmet. És a küzdelem, illetve a feladat leküzdése okozza az örömöt. Ha nem küzdenénk, nem lenne a játékban az akarás, a játékos passzív megfigyelővé válna.
A küzdelem alapját a játékötlet adja. A játékötlettől függ, hogy a feladatot milyen útvonalakon, módokon lehet megoldani. Ezeknek az utaknak a felfedezése és bejárása adja az élményt magát. Az a jó, ha a győzelemhez, a cél eléréséhez több útvonal is vezet. Az nem játék, ha egy begyakorlott útvonalat kell újra és újra bejárnunk. Az élményt tovább erősíti a játék témája, hogy a kitalált feladatot milyen világban építjük fel. Minél jobban bele tudjuk magunkat élni ebbe a világba, annál közelebbinek érezzük magunkhoz a sürgető érzést, hogy megoldjuk a feladatot, hogy küzdjünk.
Látható, hogy a játéknak nem célja, hogy olyan értéket állítson elő, ami a játékon kívül hasznos, hiszen egy külön világban, zárt szabályrendszeren belül zajlik. Sőt, jutalmat sem várunk, mert ha nem is nyerjük meg a játékot, jutalmul magát a játékélményt kapjuk: a célhoz vezető cselekmény átélését.
A játékosság tehát egy olyan küzdeni tudás, amelyben fontosabb, hogy minket, játékosokat, a képességeinket és személyiségünket mi köti le, mint maga a tevékenység eredménye. Ez olyan küzdelmek megtételére is alkalmassá tesz minket, amelyekben kicsi az esélyünk arra, hogy győzzünk. Akárcsak a szürke hétköznapokban… Amikor elveszünk a sok, leküzdhetetlennek látszó apró feladat között.
Hiszen ha a játékosság megtanít minket arra, hogyan kapcsoljuk össze képességeinket a kihívásokkal, hogy próbára tegyük őket, még akkor is, ha az eredményesség nem garantált, keresni fogjuk azokat a kihívásokat. Keresni fogjuk, mert azt érezzük majd, hogy maga a kísérletezés, a szabályrendszerek kiismerése tölt fel minket. Ha a kihívás túl nagy, nem megijedni fogunk, inkább keresni fogjuk az újfajta megoldási megoldási utakat – még ha azok nem is szokványosak.
És úgy érezhetjük majd, játék az élet – még a nem játékos helyzetekben is.
Aczél Zoltán
