A társasjáték, amelyet nem az asztal mellett ülve játszunk végig…
A Burritóhajító illusztris tagja az extrém partijátékok családjának. És mitől is lesz egy partijáték extrém? Hát, ebben az esetben mondhatjuk azt, hogy az őrült (jó) hangulat! Nézzük csak meg, külső megfigyelőként, miről szól. Hogy pár ember egy asztal körül ül… azaz ha jól sejtem, többnyire megfeszített combizmokkal áll, és megveszekedett sebességgel lenyúl jobbra, felhúz egy lapot, pattog a szeme az új kártya és a bal kézben lévő többi között, majd vagy lerakja jobb kézből a bal kéz felé eső paklira, vagy beszúrja a bal kezében lévő lapok közé, és onnan hajít le egyet balra. Ránézésre gondolkodás nélkül. Legalábbis a sebesség alapján így tűnik…
Pedig a sebesség mellett a döntés is számít. A játék, ha tudományosan, elemző szemekkel tekintünk rá, egy szettgyűjtős játék: akkor járunk jól, ha a betegesen vicces kártyákból három azonosat sikerül összegyűjtenünk.
Betegesen vicces… vagy viccesen beteg?
Mert bizony a kártyákon nem mindennapi rajzok szerepelnek: a Bocica még határeset, bár elég furán fest az apró macskafej a böszme tehéntesten, de vegyük például a Lebegő mekegőt… Bakker, mi a szösz ez? A Nyalós Napos meg aztán végképp érthetetlen: mi a franc ez, de mégis, és mi dolgom vele? (Ezen a kártyán amúgy két csibe-gömböc látható, és a hátulsó nyalogatja az elsőt. Erre az elülső közli, hogy „Hagyd abba, kérlek.” Hát nincs igaza? Engem is zavarna…)
Ezek az átlagosnak semmiképpen nem mondható rajzoknak a stílusa sok játékosnak ismerősek lehetnek. Bizony, nem más, mint a Robbanó cicák csapata készítette ezt a játékot. Persze a bolondos illusztráció nem az egyetlen unortodox sajátossága ennek a társasjáték-stúdiónak. Egyik játékuk sem sem az elmélyült, csendes töprengésről szól.
A kapkodás még hagyján – na de egymást megdobálni, egy asztal mellett?
A fent említett, kártyába oltott orosz ruletthez hasonlóan a Burritóhajító sem arról szól, hogy barátságosan versenyzünk egymással. Mert a már említett mókás kártyákon túl a játék célja szempontjából sokkal fontosabb lapok is vannak a vaskos pakliban. Ezek a burritó-lapok.
Ezekből is hármat kell összegyűjteni, és egy ilyen tercért ugyanúgy pontok járnak, azaz ezekért több. Ráadásul megakasztják a játék menetét, és egy fordulatot hoznak bele. Vagy inkább forgószelet. Ugyanis, ha bárkinek összegyűlne egy burritó-hármasa, annak színétől függően két, három vagy több játékos egymásnak esik. Na, nem a gravitáció segítségével.
Puha, de nem finom
Ekkor lépnek színre az asztal közepén mosolygó burritók. Kedvesen, barátságosan somolyognak, pedig ágyútöltelékek. Merthogy ezeket fogjuk egymáshoz vágni. Ne féljetek, sérülést nem okoznak senkinek: finom puha, de strapabíró anyagból készültek. Még azt is kibírják, ha egy száraz póló helyett egy szörpös pohárban vagy csipszes tálban landolnak a röppálya végén, simán le lehet őket mosni (na, azért a mosógépbe ne tegyétek…).
Fájdalmat csak azzal okoznak, hogy ha nem tudunk kitérni előle, akkor bibit kapunk. Ragtapasz nem kell rá, csak azért fájnak, mert ezekkel egy pont távolságra távolodunk a győzelemtől. Bizony ezek jelzik burritóharcainkban a kudarcot. No igen, ha elég tercet gyűjtünk a kártyákból, akkor azokkal ellensúlyozni tudjuk a mínuszokat. De ez a játék igazából nem a pontgyűjtésről szól.
Kiburritó egy banda…
Ez a játék igazából tényleg a kapkodásról, a tört másodperc alatti döntésekről szól, milyen kártyát tartunk meg a kezünkbe, és melyik lesz az a hatból, amit továbbadunk. Ha legyorsulnánk a jobboldali szomszédunkat, az asztal közepén lévő paklikból húzhatunk.
A káosz a burritók otthona. A mániákus rendszerető emberek le fognak maradni, ugyanis míg a húzópaklijukat próbálják szép szögletesen összerendezni, addig folyamatosan kapni fogják a lapokat – vagyis túl kell lépni a rendmánián, és az se gond, ha pakli helyett egy rakás rendetlen kártya… azaz egy rendetlen kártyarakás van a jobb kezünk alatt.
(Balkezesek játszhatják persze ellentétes irányba, ha előre megbeszélik. Ja, és ha nincs jobbkezes az asztalnál.)
És persze semmiképpen ne a nappaliban kezdjünk el játszani, ahol anyu nipp-gyűjteménye virít a kis polcokon, vagy a gyerek sólisztgyurmából készült ajándékait tartjuk nagy becsben a könyvek előtt. A burritók puhák, de azért csak megküldjük őket – és repül a nehéz kő…
Féktelen vidámság – ereszd el a hajam!
Nos, a Burritóhajítót nem egy csendes, tartalmas beszélgetésekkel töltött estére találták ki. Itt bizony eszét vesztve pakolja mindenki kapkodja egyik oldalról a kártyákat, míg a másik oldalon lecsapja, és reménykedik benne, hogy végre összejön a három egyforma lap.
(Ja, persze, tudom én: észben lehetne tartani, hogy Daninak már van három Mélytengeri Megölebje, korábban leraktam Zsolt paklijára kettőt, akkor még a 12-ből még bőven összejöhet három a kezembe – de nem hiszem, hogy bárki ráérne számolgatni játék közben.)
És ha összejön egy terc, és elindul a harc – legyen az akár párbaj egy választott játékostárs ellen, vagy általános háború – bizony nem marad más hátra… mint röhögni. Röhögni azon, hogy lassú voltam, és elvették előlem a másik burritót, azon, hogy eltaláltak, vagy azon, hogy valaki, aki győztesnek hitte magát, kap egy találatot, mert az ellenfele elkapta a burritót, és visszakézből hozzávágta.
És ha magával ragadott minket a hangulat, nem fogjuk bánni, hogy nem mi kapjuk a játék végén a díjat, és nem mi mondhatjuk a többieknek: Rettegd húsom!!!
Tíbaláj
