Weboldalunk használatával jóváhagyod a cookie-k használatát a cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.
Menü

Szókapocs – a kooperatív szótorpedó!

Avagy mitől lesz mókás egy táblázat „kitöltése”?

Lőjétek ki a kártyáitok helyét vidám utalásokkal!

Egy koordinátarendszer, amin az egyik tengelyt betűk, a másikat számok határozzák meg, és így egy táblázatot alakítunk ki… Matekházik kezdődnek így, igaz? Pedig a Szókapocs egy könnyed partijáték, bár való igaz, ilyen fura az előkészítése.

Az persze kimaradt a matekfeladvány szöveges részénél, hogy minden koordináta, azaz betű és szám alá kerül egy-egy szókártya. Ezekből egy-egy egyenest (pardon, félegyenest) indítva a táblázatunk tele lesz metszéspontokkal, például a C oszlop és a 3-as sor metszete a C3. Oké, rendben, erre még mindig csak a matekzsenik kezdtek el érdeklődni, igaz?

Mitől lesz mókás egy táblázat „kitöltése”?

Maga a játék kooperatív, azaz nem egymás ellen játszanak a játékosok, hanem összedolgoznak. Tegyük fel, egy négyszer-négyes táblázatban játszunk, azaz 16 metszéspontot kell „kilőnünk”, megtöltenünk az odatartozó kártyákkal. Mindenki húz egy kártyát, és anélkül, hogy a többieknek megmutatná azt, elkezd azon gondolkodni, hogyan tudná rávezetni a többieket, melyik kártya van a kezében.

Ehhez mindenki egy egyszavas utalást tehet csak, azaz egyetlen szóval kell összefűznie a metszésponthoz tartozó két szókártyát. Ezt a játékszabály nyomnak hívja. És ezek a nyomok adják a játék sava-borsát: ezeken múlik, a játékosok mennyire tudnak egymásra hangolódni, mennyire tudják felidézni a közös élményeket, olvasnivalókat, amelyekből ötleteket meríthetnek.

Én például jó tíz éve olvastam a Harry Potter-köteteket, így szégyellem magam, de nincs meg minden részlete. Bámultam is nagyot, amikor a nagyfiunk nyomára (Longbottom) a kisebbik lányunk azonnal rávágta: C5 – tanár + saláta! (Mert ugye, a hetedik kötet végén, amikor a szereplők felnőtt életébe is belekukkanthattunk, kiderül, hogy Neville gyógynövénytant okított a Roxfortban…)

Kooperatív játék – van mit megbeszélni!

Persze nem minden nyom mutat ennyire egyértelműen egy-egy metszéspontra. Főleg a játék elején, amikor még sok metszéspont üres, egy-egy utalás több helyre is igaz lehet. A játékosoknak – természetesen a nyomot adó kivételével – ilyenkor össze kell dugniuk a fejüket, és kitalálniuk, melyik lehet a több esélyes közül az, amire játékostársuk gondolt.

Van súlya a dolognak – azt a kártyát ugyanis, aminek tévesen jelöljük ki a helyét, elveszíti a csapat! Na persze ez csak akkor „súlyos”, ha komolyan vesszük a játékot. Ahogy a Csak egynél is megszokhattuk, amikor egy kooperatív társasjátékban nincsenek határok, nincsenek veszteségek, egyszerűen magát a játékot élvezzük!

A Szókapocs esetében például azt, ahogy eszünkbe jut egy mókás vagy furfangos nyom, vagy azt, ahogy az egyik játékostársunk utalásán rágódunk, kizárunk metszéspontokat. Vagy éppen nevetve nézzük, hogy a nyom több pontra is igaz lehet, és a nyomot adó játékos fejét bámuljuk – vajon tud-e eléggé pókerarcot vágni ehhez a helyzethez, vagy ő is csak velünk együtt veszi észre, hogy kihagyott egy lehetséges összefüggést, és ezt a hiányosságot felismerve a tenyerébe temeti az arcát…

Könnyed partijáték – nincsenek komoly szabályok!

Nincs is annál jobb, mint amikor mi döntjük el, meddig tartson egy játék… No nem arra gondolok, hogy bármikor abba lehet hagyni! Aki már játszott kooperatív partijátékkal, tudja: a szabályok szerinti 13 kör vagy 5 forduló vagy bármilyen más ponton minden csapat gondolkodás és kérdés nélkül továbblép, és játszik tovább, amíg jólesik.

Így lehetne ez a Szókapoccsal is – ha nem lenne azonnal vége, amint elfogy a teljes paklink… De tudjuk nyújtani a mókát: a játék lehetőséget ad arra, hogy az alapjátéknál (4x4-es táblázat) hosszabb időt (5x5-ös táblázat – „mester” fokozat) töltsünk vele. Ja, és ha épp csak tíz percünk van rá, egy gyors játékot is lepörgethetünk (3x3-as táblázat).

További lazaságot ad a kapcsolódási élvezetnek, hogy a nyomadási szabályokon túl nem korlátoz minket semmi – például játékossorrend sincs! Ha valaki megnézte, melyik két szóhoz tartozik a kártyája, és rögtön beugrik neki az isteni szikra, már mondhatja is! De attól se féljünk, hogy valaki háttérbe szorul a többiek ötletdömpingje miatt. Egymás ötleteit hallgatva mindenkinek jutnak újabb és újabb megközelítések az eszébe, így előbb-utóbb mindenkinek jut eszébe nyom.

Kézenfekvő megoldások egy könnyed játékhoz!

A dobozon szinte mindenkinek megakad a szeme – na nem azért, mert gyönyörű festmény díszíti, hanem a 60-as évekbeli dizájn az, ami megragadja a figyelmet. A pasztellszínek és a rajzolt családtag-figurák igazából azt szolgálják, hogy a játék kiugorjon a boltok, áruházak polcain virító tiritarka játékok közül. Vagyis az egyedi borító hivatott jelezni: itt bizony nem átlagos játékélményt kapnak a játékosok.

És az állítható nehézségi fokozat nem az egyetlen kényelmi szolgáltatása a játéknak: a mérete, no meg a mágneszáras fedele ideális útitárssá teszi. A szókártyák tartalma elég színes, nem szigorúan csak felnőttek számára állították össze, így ideális akár családok, akár baráti társaságok számára.

Tíbaláj