Elvileg a Hanabi című játék is erről szól. Egy hatalmas, jól koreografált tűzijátékkal kedveskedünk a japán császárnak, az isteneknek meg a nagyérdemű közönségnek. „Tessék? Ez meg milyen téma?” teheted fel a kérdést értetlenül és talán jogosan is. De ne izgulj, a Távol-Kelet mániás Antoine Bauza (Ghost Stories, Hanabi, Tokaido, Szamuráj Szellem, Takenoko) szerzeményében nem is a téma az izgalmas, hanem a mechanika.
Engem nem különösebben fogott meg elsőre. Egy zajos klubdélutánon játszottam vele először, és azt gondoltam, hogy rendben: megdolgoztatja a memóriánkat, figyelnünk kell, és lapokat kell megjegyezni a kezünkben látatlanul, miközben próbálunk előre tervezgetni úgy, hogy megpróbálunk csendben maradni, ami sokkal nehezebb, mint gondolnánk. Ugyanakkor azt éreztem, hogy nincs benne semmi igazán izgalmas. El is feledkeztem a játékról, és Antoine Bauza nevét hallva csak a 7 Csoda ugrott be.
Aztán úgy adódott, hogy kaptam egy példányt a Hanabiból, és elvittem magammal egy baráti hétvégére, a Balatonra. Gondoltam jó lesz majd bemelegítésnek a többi játék elé. Nagyobbat nem is tévedhettem volna: Ott, a Balaton partján teljesen megváltozott a játékról a véleményem.
A régi bölcselet úgy tartja, egy sör nem sör. Akkor derült ki számomra az, hogy egy Hanabi party sem Hanabi party.
Antoine Bauza játéka ugyanis akkor tündököl, amikor egy társasággal több partyt is lejátszol egymás után. Az első játékban az lesz kihívás, hogy a játékosok megtanuljanak csendben maradni. A második partyban az emberek elkezdenek különbséget tenni a jó és jobb tanácsok között. A harmadik játszmára a résztvevők levonják a tanulságokat az előző partikból, és következtetnek a saját a lapjaikra akkor is, ha épp nem ők kaptak tanácsot.
A negyedik szettre kialakul a játékosok közt a „hanabizalom”,
így a játékos biztos benne, hogy mindig a lehető legjobb tanácsot kapja, és bátor döntéseket hozhat. Az ötödik játszmára a csapat 27 pont, vagy a fölött teljesít…
Egy parti Hanabit játszani felesleges. Az egymás után lejátszott partikon keresztül látjuk meg ugyanis a kis kártyajáték igazi szépségét, azt hogy egy társaság megtanul egy húron pendülni és egy csapattá válni. Amióta bemutattam a Hanabit a baráti társaságnak, azóta ezeken a hétvégéken már alig alszunk. Éjszaka ugyanis tűzijátékokat csiholunk megállás nélkül.
Az első pakli elrongyolódása után vetődött fel bennem a kérdés, hogy mi lenne, ha egy Hanabi Extrát vennék, amiben vannak kártyasínek, hogy ne kelljen egy éjszakán át tartani a lapokat. Szerencsémre azonban kaptam ajándékba egy Deluxe Hanabi készletet. Így azóta a baráti hétvégéken már nemcsak a jó eredményért küzdünk, de a kártyákat helyettesítő fekete bakelit kövekben is gyönyörködhetünk, amik prímán megállnak az asztalon. Ezért ma senki sem panaszkodhat hajnalban fáradt, zsibbadó karokra, és végig szemünk előtt tarthatjuk az egyetlen célt: a 30 pontos végeredményt.
Hauszknecht Imre
