Kimegyek, dolgom van. A darab már három asztallal odébb jár. Nem tudják megfejteni, nem tudják letenni, de ha visszaérek, begyűjtöm, és most már kirakom. Aztán haladok tovább valami bármivel. De most már kirakom.
A nevem Huzzle
A Huzzle-re nem igazán van jó szó, vagy pontosabb jobb szó, mint az, hogy Huzzle.
Persze az ördöglakat többé-kevésbé helytálló, de van bennük valami nagyon sajátosan japán. Sőt, tulajdonképpen minden nagyon sajátosan japán, még az elnevezés is: két angol szó, a hug (ölelés) és a nuzzle (kb. mint az eszkimó-puszi) szavaknak az összevonása, amit egy átlagos japán tulajdonképpen ki sem tud ejteni. (a dobozon szerepel kanával a japán átirat: „hazuru”).
De ott van még két fontos tulajdonság: a kifogástalan és igényes külalak, illetve a kitartó, fokozatos fejlődés elve.
Kezdjük talán a kinézettel. Ha az ember azt a szót hallja, hogy Japán, akkor miután a fejében átpörgött a kötelező szamuráj-gésa-szusi-anime közhelykvartett, alighanem elsőként jutnak eszébe a japán lakktárgyak. A japán tárgykultúra és a japán iparművészet nem véletlenül lett világhírű, gondoljunk csak a titokdobozokra (trükkös doboz/ puzzlebox) vagy a szamurájkardokra, és ezeknek az esztétikumára.
A Huzzle-ök minden egyes darabját egy-egy designer tervezi (a pontosság kedvéért: nem kizárólag japánok). Ha az ember rájuk néz, a legtöbb esetben nem is feltétlen ördöglakatot lát, hanem valami különleges dísztárgyat. Minden darabjuk fém, arany- ezüst- és brornz színűek, esetleg feketék, és bár ízlések és lakatok különbözőek, meglepne, ha akadna olyan ember, aki nem talál köztük legalább néhány, az ízlésének megfelelő darabot..
Fekete dobozos Huzzle-t csak feketeöves Huzzle-özőknek
A másik sajátosságuk a fokozatosság, ami elsőre talán félreérthető, de máris tisztázom. Két dolgot értek alatta.
Az egyik ezek közül, hogy minden Huzzle-höz nehézségi szintet rendelnek. Vagyis ha én leveszek egyet a polcról, azon rögtön látom, hogy milyen nehézségű, egy 1-6-ig terjedő skálán. Ezeket csillagokkal jelölik, de színekkel is meg vannak különböztetve: a szürke a legkönnyebb, ennél nehezebb a narancssárga, annál a zöld, majd jön a kék. Itt tartunk négy csillagnál. Az öt- és hat csillagos Huzzle-ök fekete tobozban tetszelegnek, és persze különösen impozánsak így, az ember hiúságának meg hízeleg az öt, és pláne a hat csillag, de vigyázzunk, nem csak a harag, a hiúság is rossz tanácsadó.
Ha azt mondanám, hogy az első két fokozat darabjait kirakva megtanulunk valamit, ami hasznos lesz a magasabb fokozatoknál, még azt hinné, aki hallgat, hogy valami konkrét technikáról van szó, és hogy a négyesek, teszem azt, három különböző technikából épülnek fel, amit egy kettesnél meg két hármasnál megismertünk. Ez nem így van.
Inkább arról van szó, hogy hozzászoktatja az agyunkat, hogy másként nézzünk rá a darabokra, hogy ne a szokásos logikánkkal akarjuk megoldani, ne higgyünk a szemünknek. Ilyesmi. De ezt nem elég, ha csak úgy elmondják, ezt el kell sajátítani. Mint a folyóírásos F z Ö betűt. Láttuk az elsős osztályteremben a falon, de le kellett írni a füzetbe vagy ötvenszer, mire begyakoroltuk. Itt is valami ilyesmiről van szó. Ráadásul miután elegerésztünk egy kettes szintűvel, és megfejtettük, majd a kezébe nyomjuk valakinek, és azt látjuk, hogy birkózni kezd vele, máris nem fogjuk annyira amatőrnek érezni magunkat, amiért szerények voltunk és az elején kezdtük az utazást a Huzzle-ök világába.
A trófeának hitt vadak támadása
A fokozatosságnak a Huzzle-ök esetében van egy másik, kicsit elvontabb aspektusa is: azzal, hogy szétszedjük őket, még nem ér véget a történet. Ha az ember kezébe vesz egy ördöglakatot, akkor általában arról szól a történet, hogy azt elsőre nem tudja kinyitni, de aztán valahogy rájön, kinyitja és nyert. Legyőzte az ördöglakatot. A Huzzle esetében nem így van. A legtöbb esetben ugyanis attól, hogy egy Huzzle-t sikerült szétszedni, még nem feltétlenül sikerült megérteni. Ez rögtön kiderül, amint megpróbáljuk újra összerakni. És nem sikerül.
Az első szintű Huzzle-ök egy részét például szinte semmilyen erőfeszítésbe nem telik szétszedni, összerakni viszont annál inkább. Ezek a dobozban is félig-, vagy teljesen szétszedve érkeznek.
Ami pedig még annál is őrültebb és lehetetlenebb dolog annál, hogy “ha szét tudom szedni, akkor hogy-hogy nem tudom összerakni”, az nem más, mint amikor az ember megtapasztalja, hogy miután szétszedte és összerakta háromszor ugyanazt a Huzzle-t, negyedszerre valamiért mégsem sikerül. Szürreális érzés. Olyan, mintha egy trófeának, amikor leveszem a falról, visszanőne a teste, aztán nekem rontana. Képes vagyok ismét legyőzni? Kérdéses.
Az asztalom végében ott sorakozik néhány Huzzle, elsőtől ötödik szintűig. Azokat mind sikerült legyőzni, illetve majdnem. Van a sorban egy 3. szintű, amivel a küzdelmem talán soha nem ér véget. Legalább hússzor szedtem szét és raktam össze. De néha még érzek késztetést, hogy szétszedjem. Az persze sima ügy. Aztán nem sikerül összerakni. Küszködök vele. Pedig már megcsináltam, több mint hússzor, mégsem sikerül. Tudom, mi az alapgondolat, mi a nyitja, néhány apróságot is tudok, amire figyelni kell, de kell, hogy legyen benne valami, ami fölött elsiklok, mert az az érzésem, hogy akkor áll össze, amikor olyan kedve van.
Ne vidd be a melóba
Egy Huzzle-nek alapvetően három állapota van: az első, amikor az ember még nem tudja, hogy fogja szétszedni, majd összerakni. A második, amikor már szét is jött, és sikerül is valahogy összerakni, de belül az ember érzi, hogy még nem ismerte ki teljesen az adott darabot, vagy maga a kirakás megy darabosan. Végül a harmadik, amikor már sikerült megszelídíteni. Akkor egyszerűen csak jól esik babrálni velük. Szóval a három szakaszban épp az a közös, hogy az ember nem tudja letenni őket. Amit persze nem mindenki néz jó szemmel. Akkor stikában kell Huzzle-özni? Talán. De afelől ne legyen kétségünk, ha van egy Huzzle, amit már majdnem kiismertünk, de még pont nem, az mindig figyelni fog az asztal sarkából, amíg csak végleg ki nem bogozzuk.
Woland
