Tudom, a cím a nyelvkönyvek ígéretével kecsegtet: mint a 48 óra alatt angolul (mert ha úgy vesszük… és az csak napi x perc… és…), hogy öt perc a mosdóban (mármint úgy, hogy olvasunk közben), de jobban belegondolva talán ki is jön az a 48 óra, egy-másfél órás játékidővel, egy-másfél órás játékokkal, persze nem kevés játékalkalom, de ennyi játék alatt bizony azért el lehet indulni – sőt egy darabig el is lehet jutni – azon a bizonyos rögös úton. Ráadásul már az első néhány alkalom miatt megéri csinálni, mert – és a legszebb az egészben: csak játszani kell!
Ezerféleképpen bele lehet csöppenni egy hobbiba, és ezerféleképpen bele is lehet rázódni. Persze van egy üdvözítő út, amit ki kicsit erre, ki kicsit arra kanyarogva jár be, de jellemzően bejár. És van, aki beugrik a mély vízbe, aztán próbál a felszínen maradni – bocs a képzavarért, ez egy vizes ösvény.
A társasjátékoknál is valahogy így néz ez ki. Láttunk már olyat, aki nulláról (soha semmivel, maximum Gazdálkodj okosannal, és annak is már ó, hány éve!) egyből valami nehezen legyűrhetőbe csapott bele, és ahogy belecsapott, úgy őt is odacsapták a többiek pár száz ponttal, de aztán tovább küzdött, és végül övé lett a (fele)királyság. De én ennél egy sokkal kellemesebb utat szeretnék bemutatni. Olyan utat, ami már a kezdetektől valódi stratégiai játékokkal van kikövezve, de olyanokkal, amiket elsőre könnyebb elkapni, mégis elkísérnek, és a kezdetektől megadják azt a fonalat, amiből tarisznyát lehet szőni az útra… de tényleg.
A stratégia, anélkül, hogy különböző definíciókon és etimológiai boncolgatáson mennénk végig, alapvetően egy hosszútávú tervet jelent. A stratégiai játékokat ez határozza meg: el akarok érni benne valamit, amire lesz egy tervem, és az végigível az egész játékon. Ha adódik valami helyzet, majd igazodom hozzá, ebben-abban lesz kibillenés, kis korrekció, de a gondolkodásmód alapvetően hosszútávú. Ez szerencsére sok játékban felfedezhető.
Hogy az a hosszú táv mennyire hosszú, az – tapasztalataim szerint – idővel igen sokat változik. Eleinte néhány körre előre gondolkodni is valódi sikerélményt, kezdő társaságban pedig komoly előnyt jelent. Vannak olyan játékok, ahol az erre való lehetőség egész könnyen adja magát, egyszerű szabályokkal és átlátható játékmenettel párosul.
Ilyen például a Ticket to Ride – Európa, amelyben nemhogy lehetőségünk van előre gondolkodni, a játék kifejezetten erre presszúrál. A játék legelején menetjegykártyákat kapunk, amelyeken útvonalak láthatók; ezeket kell majd bejárnunk. Ez egy nagyon erős támpont – és szinte észrevétlen. Az első körünkben, legyünk bármilyen kezdők, nem csak nézzük a tábla kínálta millió lehetőséget és összefüggést, nem tudván, mihez is fogjunk, hanem ott van a kezünkben – mi választottuk ki –: innen kell ide eljutni. A-ból B-be. Mivel pedig több ilyen kártya van, érdemes úgy választani, hogy közel legyenek egymáshoz az útvonalak – esetleg össze is fűzni őket, és akkor a játékos már keresheti is a legjobb útvonalat. Aztán elkezdi lehelyezni rá a vonatkocsijait, és bármi történjen is, tudja, hogy neki A-ból B-be kell eljutnia. Ez persze nem minden, a Ticket to Ride – Európa ennél több mélységet tartogat, de ezen már el lehet indulni – gyöngéden vezeti a játékost, mondhatni oktatja.
A Splendor nem az első pillanattól mutatja az utat, mégis igen egyértelmű módon vezet rá arra, hogy valamit azért csináljunk, mert az majd néhány körrel később hasznos lesz. Kártyákat gyűjtünk, amelyekért drágakőzsetonokkal fizetünk. Jobban mondva a kártyákon lévő pontokat. De szerezhetünk olyan kártyákat is, amelyeken nincsenek pontok, csak egy-egy újabb drágakő. Csakhogy az a drágakő bele fog számítani a később megvásárolandó kártyák árába, a zsetonokhoz képest azzal a különbséggel, hogy nem kell eldobnom. Tehát kvázi egyik kártya olcsóbbá teszi a másikat, sőt, vannak olyanok, amelyeket meg sem lehet szerezni ezek nélkül. Azokat jó előre kinézi magának az ember, aztán úgy igyekszik megszerezni egyik vagy másik lapot, hogy azt szem előtt tartsa.
A Zooloretto pedig… De mielőtt leírnám, hogyan is nevel az állatkertrendezés stratégiai gondolkodásra, egy eretnek gondolatot osztok meg: ha valaki kitalálja, hogy ő a pandákat fogja gyűjteni, mert azok a legaranyosabbak, kezdetnek az is jó. Mert van egy cél, és majd ahhoz kell, hogy igazítson dolgokat, úgy kell majd döntéseket meghoznia. A Zoolorettóban állatokat gyűjtünk az állatkertünkbe. Az állatok viszont vegyes kamionokon érkeznek. Ezeket a játékostársakkal közösen töltögetjük, így ritkán lesz majd tökéletes kamion. Kezdetben mindenki három karámmal rendelkezik, ezekbe egy-egyféle állatot gyűjthet, viszont(!) a játék során teljesíthet apróbb dolgokat, amikkel pénzhez juthat, ezeket egy-egy érdekes húzásra használhatja el. Építhet új karámot, cserélgethet állatokat, példának okáért, ha rendelkezik egy olyan faj egyedeivel, amelynek nincs helye a meglévő karámokban, gyűjthet új karámra, vagy kicserélheti őket más állatokkal, de ahhoz pénz kell, és ahhoz, hogy pénze legyen… szóval a játék olyan helyzeteket teremt, amiket a játékosnak érdemes megoldania, és a megoldásnak bizony néhány kört alá kell majd szentelnie.
A Kakaóban a hangsúly a mérlegelésen van. Dzsungellapkákat és munkáslapkákat helyezünk le, s a dzsungel különböző pontjain a munkások különböző dolgokat tudnak csinálni. Például kakaót szüretelni, eladni, vizet gyűjteni, templomok köré gyűlni. Utóbbi háromért pont jár a játék végén. Ha tartogatom a babokat, később jobb piacok is bekerülhetnek a játékba, és jobb árat kapok értük, tehát megéri gyűjtögetni. Igen ám, de 5 babnál több egyszerre nem lehet nálam. A templomok körbevételéért a játék az alapján ad többet, hogy ki van többségben, tehát csak akkor éri meg arra koncentrálni, ha a többiekhez képest a játék végén is jól állok majd. A dolog szépsége a döntésekben van. A lerakott munkáslapkát úgy is megválaszthatom, hogy az adott helyzetben nem a legjobbat teszem le (mondjuk amivel a legtöbb babot felvehetném), mert azt tartalékolom (mondjuk egy templomra) vagy szimplán azért nem a piac mellé rakok le lapkát (ahol eladhatok), mert még van elég hely a babnak, így az adott körben gyűjthetek például vizet, és így tovább. A babbal való gazdálkodás miatt kénytelen vagyok néhány körre előre gondolni velük, a templomokkal viszont csak akkor érhetek el valamit, ha azt a játék végéig felépítettem. De lehet, hogy végig nem törődöm velük, mert a babra vagy a vízre koncentrálok, nem aprózódom el. Vagyis ezt is érdemes előre elhatároznom. És nem is olyan nehéz.
Azokat a játékokat, amelyek egyszerű szabályok mellett valódi stratégiai mélységgel rendelkeznek, és e kettőnek köszönhetően bevezetik a játékost a stratégiai játékok világába, „bevezető stratégiai játékoknak” szoktuk nevezni. Nagy előnyük egyebek mellett, hogy nem túl hosszú játékidejük, egyszerű, könnyen tanulható szabályaik, és átlátható játékmenetüknek köszönhetően már gyerekek is meg tudják őket érteni, tudják játszani; fokozatosan kibontakozó stratégiai mélységüknek hála azonban nagy újrajátszhatósággal rendelkeznek, és valódi kihívást jelentenek, így a felnőttek sem unják el őket. Vagyis felnőtt és gyermek egyaránt, együtt is képes valóban élvezni ezeket a játékokat, épp ezért nevezzük őket „családi játékoknak” is.
A bevezető stratégiai, avagy családi játékok sora persze jóval hosszabb ennél a négy játéknál, de ebbe a cikkbe épp ez a négyes fért most bele.
Woland
