Letisztult, mint maga a játék
Talán nem meglepő, hogy a legkorábbi játékok a listámon absztraktok. Érezhetően arra törekedtek a készítők kül- és beltartalomban egyaránt, hogy a játék minél letisztultabb, minden sallangtól mentes legyen. (Akik régebb óta ismerik ezeket a játékokat, talán észre vesznek itt némi turpisságot – de annak ott a komment szekció.)
Szóval ilyen játék a Quarto, a Quorridor és a Quixo is.
A Quarto már címében is az egyszerűségre törekszik, és el is árulja a játék célját (a latin quarta, „negyedik” szóból). A játékban épp ez a célunk. Négy egyforma tulajdonságot összehozni egy sorba faelemek táblára helyezésével. Ez így önmagában lehetne csak simán mókás is, de van benne egy nagyon izgalmas csavar: a felhelyezendő elemet mindig az ellenfél adja a kezünkbe és vice versa. Vagyis itt majd az ellenfél fejével kell gondolkodni.
A Quoridor (folyosó) célja is egyszerű. Egy szál bábuval át kell jutnunk a tábla ellenkező oldalára, egyesével lépkedve. Van még 10 falelemünk, amiket a pályára helyezhetünk. Első ránézésre azért, hogy az ellenfelünket blokkoljuk vele, de ha a címre sandítunk picit, mindjárt egyéb ötleteink is támadhatnak.
A Quixo („gyors x és o”) tulajdonképpen egy felturbózott amőba, amiben az ikszek és karikák kockák oldalain rejtőznek. Mi csak elveszünk egyet a pálya széléről, és a saját jelünkre forgatva betoljuk a sor vagy oszlop másik végén. Lehetőleg úgy, hogy a saját helyzetünk javuljon, az ellenfélé romoljon.
Mindhárom játékra igaz, hogy a fizikai megvalósításban sincs semmi bonyolult, csak rendkívül szép és igényes kivitelezéssel megáldott faelemek. A Deluxe változatok pedig még erre is rálicitálnak.
Ki mit lát bele a fehérségbe
Egy ikonikus partijátékhoz kell visszanyúlnunk a következő fehér dobozért (nem, sem a Dixit, sem a Dobble nem fehér dobozos). Ez a játék a Concept.
Partijáték lévén természetesen a szabályok itt sem bonyolultak. Olyannyira nem, hogy szerintem azt is kevesen tudják, hogy ezt a játékot lehet pontra játszani. Persze ott vannak benne a kis villanykörték, de sokakat ismerek, akik egyszerűen a feladványkitalálás kihívásáért játsszák a játékot, ugyanis maga a játékélmény van annyira élvezetes, hogy a versenyre már ne is legyen szükség.
Adott egy feladvány, amit az egyik játékos (esetleg egy társával) a táblán látható ikonok megjelölésével igyekszik körülírni. Ha valaki kitalálja, akkor jöhet is a következő feladvány.
Ilyen egyszerű. Lassan kijelenthetjük, hogy az egyszerű, letisztult borító egyszerű, letisztult játékot takar.
A kivétel, ami megropogtatja picit a szabályt:
...de aztán jött a Magic Maze. Még mindig nem egy húzós stratégiai, de a fentieknél jóval komplexebb darab. Zseniális partijáték, amelyben a játékosoknak úgy kell több közös(!) bábut szimultán irányítani (nem feltétlenül egyértelmű irányba), hogy közben nem kommunikálhatnak egymással. Nem arról van szó, hogy csak így, vagy úgy nem – majdnem sehogy. Se hangok, se mutogatás, se leíromkörbetáncolomvalahogymegértetem, semmi. A maximum, hogy jelentőségteljesen lehet nézni arra a játékosra, akinek nagyon észre kellene már vennie, hogy mit kéne, hogy csináljon, vagy le lehet rakni elé a „Csinálj már valamit!” jelzőt. Ennyi.
A játék több szinten vezet keresztül, szintenként újabb és újabb szabályokkal bővül, amelyek újabb kihívások elé állítják a játékosokat.
Emellett a játék grafikája sem egyszerűen szép (hanem egyszerűen zseniális) rendkívül részletgazdag, telis-tele apró vizuális poénokkal és easter eggekkel. Szóval itt már nem az egyszerűségre utal a fehér alap, igaz, ott vannak rajta jó nagyban a színes figurák, a fehér csak alapszín.
Aztán ott az Álmodj velem! Fehér alap, rajta csak egy ágy, abban az álmodó, a játék főszereplője (vándorszerep ez, minden körben más álmodik). Kevésbé figyelmesebb szemlélő is észreveheti azonban, hogy az álmodó fejéből álmok sokasága tör fel. Megannyi forma és szín.
Ez a játék a fentebb ismertetett két iskola metszéspontjában helyezkedik el: a szabály egyszerű, a kivitelezés ugyanakkor nagyon díszes és részletgazdag. A benne található kártyák pedig különösen látványosak.
Hófehér borító, rajta egyetlen tárgy, a szélén
A keretes szerkezet kedvéért kanyarodjunk is vissza a T.I.M.E. Storieshoz, hogy megtudjuk, hát itt sem az egyszerűséget fogja jelezni a nagy fehérség. Bár a szabályok nem bonyolultak, s a játék nem kifejezetten gémerekre lett szabva, hanem bárkire, aki valami igazán lélegzetelállító élményre vágyik.
Hova ez a mozis közhely? A moziba. Oda visz el bennünket a T.I.M.E. Stories is, csak itt belenyúlhatunk a filmbe, de közben mindent látunk, amit látni szeretnénk. Gyönyörű, részletgazdag helyszínek, karakterek és sztori. Olyannyira mozi, hogy egy ismerősöm úgy fogalmazott: A T.I.M.E. Stories olyan egy másik, hétköznapi társasjátékhoz hasonlítva, mintha az IMAX-mozit hasonlítanád a DVD-hez. Hogy ez mit is jelent? Többet, minthogy egyértelműen jobb, és az újrajátszhatósághoz is köze van, de erről majd egy másik cikkben... (Mellesleg teljes mértékben egyetértek vele.)
Hogy miért fehér az a borító? Nos, leginkább azért, hogy mutassa: minden újabb kaland egy közös alapról (szabályrendszerrel) indul, illetve utal a játék időtlenségére... ;)
Mert valóban az.
Woland
