Brutális a jó család? – esseni beszámoló 3.

1999.

A 2007-es nemzetközi játék napok beszámolójának ebben az utolsó részében a családi játék és gyerekjáték újdonságokat járjuk körül. Mitől jó egy játék a családnak? Milyen a jó gyerekjáték, és melyik játék való az alkalmi játékosoknak? Gyerekeknek való-e például a Gangster (Amigo / Thorsten Gimmler), ahol egymás maffiózóit a csomagtartóba gyömöszölve szállítjuk haleledelnek? (Szerintem nem). Helyes-e, hogy az Év gyerekjátékában, a Beppo-ban egymás figuráit kell fellökni? (A válasz határozott igen!) Legyen a játék elég szemtelen, hogy ne legyen ciki a haverokat bevonni, és legyen elég izgalmas, hogy a figyelmet fenntartsa. Bármi áron? Nem. De azért brutálisan jó legyen!

A csillogó szemek nyomában

Induljunk ki az első benyomásokból. Hol játszik az esseni kiállításon a legtöbb gyerek, hol unatkozik a szülő, amíg a gyereke eljátszogat és hol csillog a felnőttek szeme is? A játékosok életkorának legszélesebb spektrumát a Zoch kiadó mutatta, hangzavarban is messze felülmúlva az egyébként sem csendes kiállítást. Érdekes volt látni, hogy a Haba kiadó standja szinten üresen kongott a Zoch mellett, pedig 5 éve még a Haba vonzotta a legtöbb gyereket. Mi változott? A gyerekek, a Haba, vagy a Zoch? Valószínűleg mindhárom, de a gyerekeket megfejteni ebben a cikkben túl nagy vállalkozás lenne, a Haba-nak adjunk még egy esélyt, hátha jövőre több jót tudunk mondani, úgyhogy irány a Zoch kiadó birodalma. Lépjünk be Appenzell várába!

Varázslatos hangulat keríti hatalmába, aki belép. Hozzájárul ehhez persze a várszerűen kialakított stand, mely Doris Mattheus grafikája alapján készült, valamint a sárga sapkás, vörös tarajos játékmesterek vidám látványa, de van itt valami más is. A felnőttek éppoly harsányan hahotáznak egymást gyepálva, ahogy egyes asztaloknál gyerek a gyerekkel, gyerek a felnőttel játszik. Mi ennek a mágiának a nyitja? A mágus maga, Klaus Zoch a háttérben mosolyog, míg Albrecht Werstein, a cégvezető és gyerekkori barát, frontharcosként állja a riporterek és kereskedők hadának kereszttüzét. Már az oviban is megvédte a haverját, amikor Klaus agyafúrt csínytevései felháborítottak némelyeket. A lényeg, az erő ezeken az ötletekben rejlik, a lehetetlen, szemtelen, kárörvendő és mindig poénra kihegyezett ötletekben, amitől a gyerek gyerek, és a felnőtt is visszatalál Ariadné fonalához, ami gyerekkorában még világos utat mutatott, hogy legyőzze a gonoszt önmagában és így szabadon lépjen ki a világba. Aki elfelejt játszani, az elfelejti, miért indult el, mit kell megtanulnia és egyre magasabb szinten megvalósítania. Nem rémlik? Sebaj. Csak le kell ülni egy asztalhoz, ahol a játék kaput nyit az elfelejtett birodalomra, és a titokból megsejt valamit az ember. A gyerek majd segít!

Az egyik asztalon szép fa-formákból építenek teljesen normálisnak látszó felnőttek valami magas tornyot, és úgy csinálnak közben, mintha a világbéke e labilis építmény fennmaradásán múlna. (Talán így is van.) Klaus Zoch első híres játék ötletéről van szó, mely idén új kiadást él meg, mégpedig a zsák kapott egy szép dobozt is, hogy jobban el lehessen tenni a gyűjteménybe. 


Burg Appenzell és ami a várban rejlik

A legtöbb asztalon sokszínű háztetőkkel tarkított térbeli várat látunk viccesen kedves kisegerekkel: Burg Appenzell. Az Appenzell vára memória és taktikai játék, mely az iskoláskorú gyerekek és szülei számára egyaránt izgalmas kalandot kínál. 
A játékosok egy-egy egér-család tagjaival sajtvadászatra indulnak, és megpróbálnak mihamarabb a saját egerekkel azonos sajt-lapokra állni. A játék különlegessége, hogy nem csak az egereket mozgatjuk, hanem tetők alá is oda kell nézni, amíg meg nem jegyezzük, melyik sajt hol van, és közben a tetők alatt el is lehet csúsztatni a sajt-lapokat. Vigyázat! Könnyen lyukra kerülhet egy kisegér, és eltűnhet a sajtvár mélyén. Aki „kitol” a másikkal, ne nevessen túl korán, mert a szerencse forgandó, és végül az nyer, aki helyén az esze! Nem véletlen, hogy Burg Appenzell lett idén a német közönségdíjas gyerekjáték.

Valahol nagy csattogás hívja magára a figyelmet. Lelkes gyerekhad illeszt egymáshoz félbevágott tojásokat, melyeket akkor lehet megkaparintani, ha a két minta összeillik: Didi Dotter. Néhány asztalon bozontos ősemberek fölé hajol egy-egy felnőtt társaság, esetenként kamasz gyermekkel: Altamira. Az utóbbiról még lesz szó egy külön cikkben. Vége sincs a sok benyomásnak, de van valami közös bennük. A nevetés. Komoly koncentrált tekintetek derülnek fel a legváratlanabb pillanatokban, és a nevetéstől a könny is kicsordul. Zoch varázslat.


Beppo der Bock, az idei Év gyerekjátéka

Klaus Zoch a szerzője az idei Év gyerekjátéka kitűntetett Beppo der Bock-nak is, melyet HUCH! & friends standján lehetett kipróbálni. Beppo, a kis kos e játék főszereplője, akit minden gyerek (és felnőtt) rögtön kézbe akar venni, amint meglátja. Úgy kell elhelyezni a mezőn, egy mágnes közelébe, hogy a felé gurított golyó a mágnes vonzása miatt meglódítsa és a tábla megfelelő részére jutassa. Az nyer, aki a saját figuráját elsőként viszi célba, de ehhez lehetőleg gyakran olyan területre kell juttatni Beppot, amelynek a színe a célhoz minél közelebbi mezőnek felel meg. Aki közben a másik figuráját Beppóval eltalálja, az a vetélytársai esélyeit is csökkenti a sajátjával szemben. Beppo nem véletlenül kapta meg a 2007-es év Legjobb gyerekjáték díját: izgalmas, szellemes, kedves és szemtelen gyerekjáték, mely játékosan fejleszti a kézügyességet, szemmértéket, és a taktikai érzéket.


A gyerekjáték, családi játék, és profi játék meghatározhatatlan határa

Sok gyerek megfordult persze a Ravensburger, Schmidt és Amigo kiadó és hasonló nagyok asztalainál is, de az embernek az volt az érzése, hogy mindegy, melyik kis kártyajátékról vagy utijátékról van szó. A szülők kötelességszerűen játszanak vásott kölykeikkel, míg azok az „enyém lenni vagy nem lenni” kérdésével jobban el vannak foglalva, mint a játékszabállyal. Más a helyzet az úgynevezett „családi játék” besorolású játék újdonságokkal, melyek a Ravensburger és az Amigo esetén is sokkal inkább felnőtteket vonzanak, mint a vasárnapi ebéd után programot kereső gyerekes szülőket. 

Itt van például a Gangster. A szabályt hamar elmondja a játékmester, de gyerek legyen a talpán, aki ugyanilyen megérti, mit miért tegyen. Pedig a grafika minden korosztálynak vonzó, sőt a gyerekek hamarabb beleélik magukat a maffiózók cool akcióiba, mint a pacifista szüleik. A téma Chicago a 30-as években: bandaháborúk a városnegyedek feletti hatalomért. Vér nem folyik feltűnően, a csata inkább a saját bandatagok taktikus elhelyezéséért dúl. Előfordulhat, hogy egy-egy bandatagunkat a konkurencia a csomagtartójában elviszi a kikötőbe haleledelnek, de ettől a kis betonzoknis mozzanattól eltekintve egyszerű többségi játékról van szó. A játék különlegessége, hogy minden városrészben más-más feltétele van a pontszerzésnek, és van ahol a legerősebb banda nyer legtöbbet, de van ahol a 2., 3., vagy 4. hely kifizetődőbb. Kinek való tehát például a Gangster társasjáték? Egy idős barátnőm kérdezte, hogy milyen ajándékot adjon a gyermekének. Hány éves? – kérdeztem. 32 – válaszolta. Na akkor a Gangster éppen neki való gyerekjáték, illetve családi játék!

Hasonló a helyzet számos kis kiadó játékával is. Az Eggert-Spiele például nem titkolt céltudatossággal fordul a profi játékosokhoz, és ahogy a Cuba témaválasztása és aránylag egyszerű játékmenete törekszik ugyan szélesebb réteget megcélozni, de a mélység még így is megrémítheti az úszni nem tudó alkalmi játékosokat, úgy a Hamburgum, az Imperial, és sok más hasonlóan vonzó játék remek végképp nem családi játék, különösen azoknak nem, akiknek ez a mondat túl hosszú. Ugyanis a Cuba és társai szabályaihoz ennél több türelem kell. Elmondani lehet persze egyszerűbben is, de a jó játék összetettsége a lehetőségek olyan gazdagságát tárja fel, hogy e szabadság a család különböző korú és beállítottságú tagjait zavarba ejti. A „család” éppen ezért nem a legalkalmasabb meghatározás a legtöbb játék célcsoportjára. Olyan játékok ezek, melyek valójában inkább felnőtteknek valók, de a szerző és kiadó törekszenek az alkalmi játékosoknak is hozzáférhetővé tenni őket. A leghúzósabb vasutas-gazdasági-fejlesztős szimulációkra például nemes egyszerűséggel azt írják, hogy 13 éves kortól. Ez lényegében azt jelenti, profánok, el a kezekkel! A „12 éves kortól” jelölés a kifejezetten összetett játékokra utal, gyakorlott játékosok számára, míg a „9-10 éves kortól” már alkalmi játékosoknak való kalanddal kecsegtet. Valódi családi játék az, amit 7-10 éves gyerekek egymással is szívesen játszanak és a szülők is a barátaikkal, ha a gyerekek nincsenek épp közel. Az ilyen játéknak van esélye arra, hogy összehozza a családot. Az idei egyik legjobb példa erre a Burg Appenzell. A Beppo der Bock már sokkal inkább gyerekjáték, melyet önállóan is játszanak a gyerekek, de nem áldozat a szülőnek se leülni mellé. 

Az az igazság, hogy Essen sokkal inkább a felnőttek játszótere, mint a gyerekeké. A játékboltokban persze számtalan szép játék jelenik meg idén is, melyek ott voltak a kiállításon, de több figyelem kell a gyerekek bevezetéséhez, mintsem az esseni tumultus megannyi impulzusa ennek nyugodt teret adna. A szikra azonban fellobban azokban, akik itt jártak, és ha van gyerekük, adni akarnak valamit abból, amit itt megtapasztaltak. És ez a fontos. Az esseni kiállítás utóélete csillagként világítja be a téli napokat. Karácsonyig mi is szeretnénk bemutatni néhány csillagot.

Kócsag

Te lehetsz az ELSŐ aki hozzászól!
Hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Belépés