Hétvégi apuka 3 - Kezd ráérezni

2011.

Március. Még mindig csak két és fél éves a fiam, ami a szakirodalom szerint nagyjából háromszáz szavas szókincset jelent. Ennek fiam esetében máris részét képezték az olyan kifejezések, mint „tábla”, „kártya”, „szabály”, „kocka”, „dobókocka”, „lapka”, „korong”, „jelölő”…

Január óta (na jó, a Kunterbunte autorellis estéket leszámítva) mindennap széles vigyorral, „Nézzünk apajátékot!” szavakkal fogadott esténként, én pedig „Szia, fiam, én is örülök, hogy hazajöttem hozzátok” szavakkal válaszoltam, aztán nyitottuk a szekrényt, és keresgéltük, hogy melyik doboz tartalmát nem tárta még fel. Tudta már, hogy hogyan kell megfogni a dobozt, hogy ne essen ki az alja, tudta, hogyan kell kinyitni, és már akkor sem szisszentem fel, amikor ő akarta kinyitni a játéktáblát. A kártyákat még mindig az én kezemből mutattam csak neki – azért mégsem jó, ha összegyűri, és ezzel hazavágja a játékot –, az európai típusú játékok tized köbcentis kis fakockáit meg inkább a dobozban hagytuk, minden mást azonban kipakolhatott, és ő módszeresen ki is pakolt mindent.

Az igazi szabályokat meg sem próbáltam még elmagyarázni neki – ő enélkül is remekül szórakozott a neki megfelelő, saját maga által (néha kisebb irányítgatásommal) létrehozott szabályok szerint. A Raja (Maharaja: Palace Building in India) szimultán akcióválasztó mechanizmusát például hiába is ecseteltem volna – ő annál inkább élvezte, hogy a színes kis üveggyöngyöket (amelyek a játékban egyébként a palotákat jelképezik) a nekik megfelelő városokba öntudatosan bepakolgathatta.

 

No szóval, márciusban esett meg eme nevezetes eset. Amikor hazaértem a munkából, éppen egy törpfigurával játszogatott, olyan aprósággal, amilyet a fenyőfás hipermarketlánc ajándékozgatott tavaly valahány forintos vásárlásonként.

–        Nézzünk apajátékot! – jött a kötelező kérés.

–        Oké… – sóhajtottam, miközben levettem a kabátomat. – Melyiket?

–        Hát… Legyen táblája… – nézett fel az ég felé töprengve, mert arra már rájött, hogy a kártyajátékok és a néhány absztrakt lapkából álló lapkalerakósak közel nem olyan izgalmasak, mint azok, amelyeknek táblája is van.

–        Táblája. Oké. És még mi legyen benne?

–        Legyen… Legyen a táblán folyó! – mondta. Logikus, azok a táblák tényleg érdekesebbek, amelyek valami tájféleséget, térképszerűséget mutatnak.

Mit is mutassak neki, mit is mutassak, gondolkodtam el. Aztán odanéztem a kezében tartott törpikére… és rájöttem.

–        Oké, már tudom is, hogy mit fogok megmutatni neked.

–        Micsodát?

–        Majd meglátod.

A szekrényem mélyén lapult egy doboz, a Hupikék törpikék társasjáték doboza, amit valami minimálösszegért lehetett annak idején megvásárolni a 15 különböző törpfigurához (gyűjtsd össze mind!). A játékot 4 éves kortól ajánlják, nem véletlenül, de egyébként a legegyszerűbb, „Kígyók és létrák” típusú kockadobálósról van szó: lépj annyit, amennyit a kocka mutat, és ha speciális mezőre kerültél, hajtsd végre a vonatkozó utasításokat (előrelépsz 20 mezőt, kimaradsz a dobásból stb.).

De ami ebben a pillanatban a legfontosabb volt: a játékban van tábla, folyóval, és ott vannak a törpök. Gondoltam, ha már az embereket jelölő hengereket is szereti a játékokban, akkor odalesz azért, hogy ez a társas törpikékkel játszható. Eleve mindig nagyon izgatott, amikor olyan dobozt nyitunk, aminek még nem látta a belsejét.

Kinyitotta a dobozt, belenézett…

 

…aztán felragyogott az arca, és amit látott, attól földöntúli örömmel rikkantotta el magát:

–        …Dobókockaaa!!!

Te lehetsz az ELSŐ aki hozzászól!
Hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Belépés