Pár éve volt egy nagy kétfős hullám
Ekkor látott napvilágot a 7 Csoda: Párbaj és a Bang! A Párbaj.
Noha már az eredeti 7 Csodát is lehet két fővel játszani, a 7 főben maximált játékosszámból a szemfülesebbek már megorronthatták, hogy nem két főre volt megálmodva a játék, a 7 Csoda párbaj tehát valami egészen más lehet. Az alapgondolat persze ugyanaz, bár a draft már másként néz ki, több az információnk a jövőben elérhető kártyákról, és más az erőforrásszerzés is. De ami a legfontosabb: a játék nem feltétlenül a harmadik korszak végéig tart. Ugyanis idő közben akár tudományosan el is húzhatunk annyira a másik fél mellett, hogy ezzel azonnal nyerjünk, vagy porig rombolhatjuk a birodalmát, ami ugye megintcsak hirtelen és igen egyértelmű befejezést eredményez.
A Bang! A Párbaj első hallásra már inkább tűnhet fából vaskarikának, hiszen a Bang! minimum 4 fővel játszható, és pont arról szól, hogy nem tudjuk, ki kivel van, csak legfeljebb sejtjük. Így próbálunk meg egyeseket eltenni lábalól, másoknak meg esetleg segíteni továbbhúzni. Persze, aki játszott már vele, tudja, hogy nem ez az egyetlen varázsa a Bang!-nek, hanem a vadnyugati lövöldözés, és a Párbaj éppen erről szól. Rövid, pörgős, hozza a Bang!-es spagetti western hangulatot - és természetesen van benne dinamit meg gatling.
A kétfős társasjáték persze önmagában nem újdonság
A hagyományosabb, ún. absztrakt játékok rajongóinak pedig mondhatni alapvetés. Az absztrakt játékok közös jellemzője, hogy nem akarják semmiféle tematikával szédíteni a játékost. Nincsenek idegen világok, ahol kalandozunk, nincsenek hősök és rejtélyek sem. Nem izgulunk, hogy mi történik a karektereinkkel/vállalkozásunkkal/birodalmunkkal stb. Csak kristálytiszta, desztillált játékmechanika.
Aki a hangulatért, a kalandért játszik, annak persze ez csak száraz matekházi lehet, a műfaj rajongói számára viszont maga a letisztult tökéletesség. Se több, se kevesebb.
Igen, ilyen a sakk, meg a dáma, de akad azért egy-két újabb darab is, például a Quarto. A Quarto szó szerint (bár nem pont így leírva) “negyediket” jelent, és tulajdonképpen le is írja ennek az egyszerű, de igen taktikus, és jó ellenféllel kifejezetten gondolkodtató játéknak a lényegét: helyezzük le úgy a negyedik (egyben utolsó) elemet egy sorba, hogy a sor minden elemének egyforma a színe, vagy a magassága, vagy az alap-formája, vagy mind lyukas, vagy egyik sem. A trükk az, hogy mi adjuk az ellenfél kezébe a bábut, amit le kell, hogy helyezzen. Ha ügyesek vagyunk, előbb-utóbb nem lesz más választása, mint hogy olyat adjon, amivel mindenképp nyerünk.
Visszafordulás a tematizált játékok felé
Gondolom, nem lepek meg senkit, ha azt mondom, vannak azért - nem is kevesen -, akik éppen az absztrakt játékok, letisztultságát, egyszerűségét szeretik, de azért egy kis színt, egy kis témát szívesen látnak a játékukban. Természetesen ők sem maradnak játék nélkül, vannak ugyanis “finoman tematizált” absztraktok is, jobbára két főre, mint például a Mr. Jack in London vagy a Verona Twist.
Mr. Jacket, ha ugyan valóban így hívták, azt a rejtélyes sorozatgyilkost, aki a XIX. századi Londont sikátorait tartotta rettegésben, sohasem fogták el. Talán ebben a játékban mégis másként alakul. A pályán korongok: megannyi gyanúsított, egyikük maga Jack. Az egyik játékos a Scotland Yard embere, a másik Jack, és mindketten mozgathatják a gyanúsítottakat, akik hol árnyékban lesznek, hol lámpafényben. Jack célja természetesen hogy felszívódjon, és mivel igen ügyes benne, az ellenfelének mindössze 8 kör áll a rendelkezésére, hogy ebben megakadályozza. Minden figurának van valami egyszerű képessége (vagy saját “lépése”, ha úgy tetszik), és ezeknek az ügyes kombinációja teszi izgalmassá a játékot.
A Verona Twist egy ifjú szerelmes pár körüli kerítésről szól. Nos, alighanem a város nevét is erről a párról ismerik, a Montague és Capulet családok rosszsorsú fiataljairól, akiknek épp egymásba kellett beleszerelmesedniük. Mechanikailag egész hasonló ez előbbihez, csak a téma valami azért lágyabb. Az egyik játékos a dada lesz, aki segít Rómeónak és Júliának sakk(szerű) lépésekkel ellavírozni a tér forgatagában, míg az öreg Capulet azon dolgozik, hogy leleplezze a párt. A darab mellékszereplői elevenednek meg az egyes korongokon, mindnek megvan a maga lépése és ha jól taktikázik, a dada képes lesz úgy irányítani őket, hogy az öreg Capuletet a lehető legjobban megzavarják.
Tulajdonképpen ebbe a “finoman” tematizált kategóriába sorolhatjuk a Photosynthesist is, ami nem másról szól, mint hogy a játékosok fákat irányítanak, akiknek, minthogy mászkálni a fák egész keveset szoktak, nincs más dolguk, mint hogy ügyesen fotoszintetizáljanak. A Nap kering a pálya körül, így minden fát minden körben más szögből süt, sugarait a nagy fák elorozzák a kicsik elől, akik takarásban vannak. A játékosok a fáikkal fénypontokat gyűjtenek a napsütésből, ebből növögetnek, és próbálják a magjaikat olyan helyekre szórni, ahol lehetőleg több fény éri majd őket a továbbiakban.
A Photosynthesis egyébként 2-4 fővel játszható, de két fővel is kifejezetten jól működik. Egyébként, ha figyelembe vesszük, hogy mennyire fák tudunk lenni ebben a játékban – vagyunk a napon, növünk, elhordja a szél a magjainkat – azt is mondhatnánk, hogy ez egy kifejezetten tematikus játék, bár játékélményben azért mégis csak az absztraktokhoz áll közel. De ha úgy tetszik, ezzel körbe is értünk.
Persze nem minden kétfős játék absztrakt (vagy “finoman tematizált”). És nem minden absztrakt (vagy “finoman tematizált”) játék kétfős. De van azért átfedés, és ha már ketten vagyunk, lehet, hogy épp ez az a játékkategória, ami megérett egy közelebbi szemrevételezésre. Mert ahogy Hannibal Lecter is mondta: “Az a fontos, hogy ne félj az új dolgoktól.”
Woland
