Szörnyen mókás
A cím félrevezető lehet, noha nem ez volt a szándék. A játékmenet ugyanis úgy fest, hogy az éppen levadászható három szörny látható, és a játékosok egyesével csapnak fel fegyvereket és varázslatokat az előttük lévő pakliból, oly módon, hogy azt nem a korábban felfordítottra teszik rá, hanem mellé, így az asztalon egyre több és több fegyver, illetve varázslat gyűlik fel. Minden szörnyet egyedi fegyver-varázs kombinációval lehet megszerezni, ez mindig az adott szörnykártyán látható.
A hárompontos szörny háromelemű kombinációból, az ötpontos öteleműből van meg. Vagyis nem két vagy adott esetben 5 lap közti egyezést kell egy adott pillanatban észrevennünk, hanem három lehetséges kombináció meglétét vagy meg nem létét egy folyamatosan fejlődő arzenál lapjain. Ha valaki észreveszi, hogy egy szörny legyűrhető, az rácsap az adott szörnyre, és ha a kombináció valóban megvan, akkor viheti – felfordítva maga elé teszi –, és játék végén megkapja a rajta látható pontokat. Ha tévedett, akkor lefordítva rakja maga elé a kártyát, és ezért pontot veszít a játék végén.
Káosz a fegyvertárban – valaki rakjon már rendet!
Szóval ez az az új szint: hogy annyi mindenre kell odafigyelni. A fegyver- és varázslatkártyák szerencsére nagy illusztrációkkal rendelkeznek, így azért könnyen át lehet látni a terepet – azaz lehetne, ha nem lennének töröttek egyes fegyverek... Merthogy a töröttek bizony nem számítanak bele a kombinációkba – egyébként a kártya szélén, a fegyver típusát jelző ikon helyén álló nagy piros X-ről könnyen felismerhetőek lennének, csak ugye ki nézi azt, mikor ott a szép nagy az illusztráció?
Időnként, amikor valaki nagy hirtelen elragad egy kártyát, a többiek meg csak néznek, még meg is mutogatjuk egymásnak, hogy az asztalon melyik szükséges holmi merre hevert: „Itt a fejsze, jégizé, tűzgolyó – az törött – igen, de a másik, két íj ééés kard. Ööö... Nincsen kaaard!”
Olyan is volt, hogy hárman szinte ugyanabban a pillanatban ugrottunk egy kártyáért, amit természetesen az vitt, akinek legalul volt a keze (hiszen ő csapott először). Persze nem volt meg a megfelelő szett, szóval a kártya mínuszos lett – nem hiába, megküzdöttünk érte. Ahogy Virág elvtárs mondta: „Akárhogyan is történt, mi nem hagytuk magunkat.”
És hol van mindebben a vadászósdi?
Ott, abban a pillanatban, amikor egy vagy két kombinációhoz már csak egy szimbólum kell. Mindenki várja, és a soron következő játékos, ahogy lassan fordítja fel a lapot, a kezek óvatosan megindulnak a levegőben, elfoglalva a legjobb pozíciót a lecsapásra. És ha valóban az a kártya jön föl, akkor csatt – ha nem, akkor puff, és jön a következő játékos. Ahogy a felső laphoz ér, mintha rezzenne a bokor, a kezek egy pillanat alatt újra tűzkészültségben vannak.
Ilyenkor persze megy a „stólbucizás" – jó lassú mozdulattal emeli a játékos a kártyát, szép ívben, lassan fordítja meg. Olyan is van, hogy valaki még sietve szemügyre veszi a szörnyeket, mielőtt fordítana, hogy mi is hiányzik – ilyenkor kicsit lelassul. Aztán ha sokáig nem jön semmi, valakinek elege lesz, és hirtelen csak úgy felcsapja a kártyát, emeli a speedet, a következő játékos rátromfol, és pörögnek a lapok. Aztán a következő pillanatban megint lassulunk kicsit. Ha valaki elkap egy szörnyet, akkor a helyére újat húzunk, és az összes fegyver- és varázskártyát eldobjuk, így a „gyűjtés” kezdődik elölről, megint gyorsabban, hiszen még úgysem lesz helyzet. A játékélmény egyediségét pont ez a lüktetés adja.
Szóval ilyen érzés cuki szörnyekre vadászni kártyákon – résen kell lenni, a megfelelő pillanatban csapni, más izgalmas pillanatok előtt pedig lassú kártyafordítással húzni a többiek idegeit...
Woland
