És természetesen azokról sem feledkeztünk meg, akik a szokott társasjátékos társaságukkal ülnek össze valami komolyabb, néhány órás játékra, de ezen az estén szeretnének valami borzongató darabot találni.
Induljunk onnan, ahonnan a rémmesék: a Viktoriánus érából
Anglia, XIX. század. Byron szellemtörténet-író versenyre invitálja „józan életű” barátait, és megszületik az első vámpír regény: A vámpír. Aztán pár évvel később Shelley megírja a Frankensteint, Stephenson a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ot, majd a század végén Bram Stoker a Drakulát, és persze ekkor él és alkot Edgar Allan Poe is, csak ő egy földrésszel odébb.
Hiába volt meg a folklórban a rémalakok nagy része már évszázadok óta, a horror nagy klasszikus figurái ekkor elevenednek meg olvasók ezrei előtt, aztán ezek a figurák kerülnek filmvászonra a XX. század elején, és nyerik el többé-kevésbé ma ismert formájukat.
Jól öltözött, merev galléros köpenyű vámpírok, a farkasemberek, a holttestekből összefoltozott szörnyek (amilyen például Victor Frankenstein teremtménye, nem pedig maga Frankenstein), fodros ruhák, szerelem, vér és borzongás. Ez az úgynevezett ghotic horror.
A műfaj könyvek és filmek hosszú során túl jó pár emlékezetes társasjátékot is adott a világnak. Halloween-ra bármelyik alkalomhoz illő lehet.
Ha vagytok hozzá elegen (ez legalább 8 főt jelent), a Vérfarkasok Miller's Hollow-ban tökéletes választás lehet egy ilyen alkalomra. Ez egy dedukciós társasjáték, titkos szerepekkel – a legtöbben egyszerű falusiak lesznek, egyben potenciális áldozatok, páran pedig vérfarkasok. Amikor leszáll az est – mármint a játékban –, a vérfarkasok elragadnak valakit a faluból, aztán visszaváltoznak, és úgy tesznek, mintha ártatlanok lennének, mint a ma született bármi, ami nem farkas. Sőt, próbálják a gyanút másra terelni. Kérdés, hogy sikerül-e nekik… újra meg újra, míg végül mindenkivel végeznek?
Klasszikus, fáklyával a kézben és/vagy pajtában reszketős horror, fergeteges partijátékba oltva.
Ha ennél kevesebben jönnétek össze, természetesen akkor sem kell lemondani a XIX. század klasszikus rémalakjairól! A Szörnyek hősök ellen: Viktoriánus rémálmok című játékban a vérfarkas mellett akad múmia, mocsári fantom, szukkubusz, sőt maga Drakula is! Ellenük pedig bajba jutott hölgyek, bátor ifjak, papok, Van Helsing, Sherlock Holmes és Watson és más elszánt londoni figurák veszik fel a kesztyűt. Hogy a játékosok melyik oldalon állnak? Az rejtély, vagyis senkiről sem lehet tudni, legfeljebb sejteni, de a játék végére mindenki a magafajtával (legyen az hős vagy szörny) igyekszik elárasztani London utcáit.
És London még ennél elvetemültebben is tud kinézni. Elég csak egy pillantást vetni Moloch felemelkedésére. Ez egy tipikus „egy játékos a többiek ellen”, kockadobálós, történetvezérelt felnőtt társasjáték, temérdek részletgazdag képpel, színesítő szövegekkel és gusztusos miniatűr figurákkal, amik, nos, leginkább egymást csépelik majd a pályán, egy viktoriánus-steampunk-zombis világban. Fogaskerekek, gőz, füst és vér, meg némi rozsda. Igen, ez már egy olyan „hosszabb, sok elem van a dobozban, inkább haladóbbaknak” típusú társas. És ha már a zombik szóba kerültek, senki ne higgye, hogy így Halloween alkalmával ez lesz az egyetlen zombi-érintettségű játék, ami szóba kerül. Szóval, ha már itt tartunk:
Jönnek a Zombik
Igen, zombik nélkül lassan elképzelhetetlen a… nos, bármi. Kezdjük rögtön egy partijátékkal, ez pedig a Munchkin Zombik.
Aki ismeri a Munchkinokat, tudhatja, hogy kevés zsáner marad sokáig érintetlen tőlük, és mivel ugyanez a zombikra is igaz, felmerülhet a kérdés, hogy a zombik fertőzték-e meg a Munchkinokat vagy fordítva. Egy biztos: a Munchkin Zombik pontosan azt kínálja, amit minden más Munchkin, csak több eldobható végtaggal: nincs bizalom, nincs barátság, csak szintlépés, meg kincsek, és ha valaki hátat fordít, lehet is szúrni. A nagy csavar ebben a változatban, hogy a szörnypakliban nem valódi szörnyek leselkednek ránk, zombikra, hanem pizzafutárok, gondnokok, postások, pincérnők, vagyis: egy horrorfilm mellékszereplői – az agyuk pedig nyilván ízletes.
A zombi téma persze nem csak eszetlen trancsírozásnak tud jó alapot szolgáltatni, hanem komoly túlélési drámára, morális- és bizalmi kérdések alapos körüljárására. Láttunk ilyet a Walking Deadben, és át is élhetünk sok ilyen helyzetet a Holtak tele című társasjátékban. Ez egy sztori-erős, rejtett árulós, félkooperatív stratégiai társasjáték felnőtteknek. Különleges erénye, hogy nem csak attól felnőtt játék, hogy folyik benne a vér, és lőni kell a zombikra – mert bizony lőni kell –, hanem attól is, hogy sok olyan döntést kell benne meghozni, akár egyénként, akár csapatként, ami komolyan elgondolkodtató: például mit kezdjünk egy rakás idegennel, akik bebocsátást kérnek a menedékünkre, ahol így is sok az éhes száj? Sokaknak talán van kész válasza erre, de mikor dönteni kell, két ember már nem feltétlen gondolja ugyanúgy a dolgokat.
Ha pedig a gyomrunk ennél bőven többet is elbír, sőt, kíván, hát ne tétovázzunk: ott a Zombicide - Zöld horda! Egy igazi láncfűrésszel aprítós, lassan mozgó, hörgő hordáktól terhelt zombiapokalipszis-túlélős darálás – középkori környezetben! Vagyis tűzoltófejsze, szamurájkard, molotovkoktél helyett pallos, bárd és buzogány, de attól még lesz bőven vér és bél, szóval ami csak kell egy igazi gore daráláshoz (hogy eltávolodtunk az együtt reggeliző bájos szörnyektől).
A Zombicide - Zöld horda egy tipikus sok kockát dobálós, karakterfejlődős, részletgazdag figurákkal gazdagon megrakott, kooperatív kaland, amit elsősorban haladóbb társasjátékosoknak ajánlunk, de persze a műfaj szerelmesei számára egyértelműen kihagyhatatlan!
Csutulu, Kult-tulu? Ktulu! (vagyis Cthulhu és a kimondhatatlan nevű sötét istenek)
Mikor a gothic horror már lassan elkopott az irodalomtörténet országútján, a századfordulón egy New-Englandi figura még írt néhány kötetre való rémtörténetet, igaz, ezek is már valahogy másmilyenek voltak. Írásai és lelkes követőinek írásai az évtizedek alatt egy új szegmensét rajzolták körbe a horrornak, amit legtöbben Lovecraft-i horrorként emlegetnek. A Lovecraft-világból, amit egyébként Cthulhu-mítoszként is emlegetnek rengeteg társasjáték született, ezek közül talán legfontosabb a Rettegés Arkhamban, ami mára már klasszikusnak számít.
A játékosok nyomozókat személyesítenek meg, és egy new-englandi, furcsa, nyomasztó városban próbálják megakadályozni, hogy mindenféle sötét szándékú ősi istenek és démonok szabaduljanak a világunkra. Játék közben a nyomozók bebarangolják a várost, különös dolgokat tapasztalnak, szörnyekkel találják magukat szemben, és joggal érezhetik, hogy a vég napról napra (jobban mondva körről körre) egyre közelebb.
A játéknak azóta számtalan kiegészítője és változata látott napvilágot. A Rettegés Arkhamban kistestvérének tartják például az Ősi jel című darabot, ami ugyanazt az atmoszférát igyekszik nyújtani, mint a nagytesó, de sokkal kisebb méretben, egyszerűbb szabályokkal, rövidebb játékidővel. Helyszíne pedig a teljes város helyett csupán a múzeum (persze hamar megtanuljuk, hogy elég szörnyűséget lehet oda is bezsúfolni).
Aztán a játék újra átalakult, és a város helyett már az egész világot kell bejárni az Eldritch Horrorban. A játékmenet sokat egyszerűsödött a Rettegés Arkhamban-hoz képest, de megmaradt a nagy, totális, világmegmentő élmény, ugyanakkor a horror mellett a hangulat elmozdult a kalandfilmek irányába – és ez az Eldritch Horrornak nem is áll rosszul.
Végezetül, végeláthatatlanul, végetérhetetlenül
A horror, mint a legtöbb fikciós műfaj rendkívül szerteágazó és gazdag. Ennek megfelelően temérdek regény, film, számítógépes-, konzol- és társasjáték készül belőle. Ha csak néhány mondatot mondanék kategóriánként néhány játékról, akkor sem érne soha véget a cikk, így most szomorúan el kell vágni a véres szálat.
Woland
