The Mind - Extrém

Abalone

Elegáns külső, egyszerű szabályok, rövid játékidő és valódi mélység. Egy jó absztrakt játék alapfeltételei lehetnének. A legnehezebb ezek közül valószínűleg az utolsó pontnak való megfelelés. Az Abalone megugrotta ezt a lécet azzal a trükkel, hogy valami nagyon ősi, elemi játékalaphoz nyúl vissza…

Nem ritka jelenség, hogy egy absztrakt játék valami témát kap, ami feldobja a dizájnt, és ez jó is, ha úgy kezeljük a dolgot, hogy az csak a dizájn része. Az Abalone-t ebben az értelemben nem tematizálták, az elegáns, fekete-fehér golyós külsőn mégis átüt a téma, mégpedig olyan erővel, hogy nehéz nem észrevenni: ez egy háborús játék.

A játék azzal kezdődik, hogy a két félnek 14-14 golyója van a pálya szemközti végében. Célunk, hogy lelökjük az ellenfél 6 golyóját. Ha rajtunk a sor, vagy mozgatunk, vagy szumitót hajtunk végre. Előbbi esetben egy golyót bármilyen irányba, vagy 2, ill. 3 egymás melletti, egy sorban lévő golyót azonos irányba mozgatunk 1mezőnyit. A szumitó az ellenfél golyójának meglökése, ha a mieink vannak többen egy sorban. Ily módon lehet (valakit) egy golyót a pálya szélére taszigálni, majd lelökni onnan. Egyszerre legfeljebb 3 golyónkat mozgathatjuk, tehát az ellenfélnek maximum két egységét tudjuk megszumitózni.

Játssz velem egy gót, shogit, sakkot - megmondom, ki vagy! Valamelyik variációt biztos mindenki hallotta már egyszer-többször. Egy ilyen játszma sok mindent elárulhat. Van, aki csak araszolgat jobbra-balra, mint a kincstári rák. Van, aki megfontolt, van, aki látványosan nem az. Van, aki pillanatok alatt előretör, és támad bármi áron, van, aki defenzív, és így tovább. Az Abalone-ban is így van - bár egy játszma sokkal rövidebb, mint egy sakk- vagy gójátszma.

Egy meccs ritmusa a játékos felektől függ. Szóval a gyönyörűsége nagyrészt abban rejlik, hogy azon az absztrakción keresztül, amivé a játék leképez egy küzdelmet, a játékosok személyisége nyilvánul meg.

Rengeteg taktikai fogás van ebben a játékban, lehet arra játszani, hogy minél jobban egyben tartsuk a "hadtestet" és megbontsuk az ellenfél alakzatát, ezzel gyengítve meg azt. De ügyesen körül is lehet zárni ilyenkor egy-két golyót, és szépen, a saját hadtest belsejében, lassan a szélre vezényelni és lelökni. Időnként érdemes egy-egy golyót feláldozni. Máskor kimerészkedni a szélére vagy összezárni - csakhogy a szélre merészkedés veszélyes is. Vagy a pálya két végén egyszerre két golyót fenyegetünk, vagy egy mozdulattal egyszerre két irányból támadunk…

Támadás-védekezés. Néha visszavonulás. Rendezgetjük a sorainkat, mert a szétkergetett sereg gyenge. Mert egységben az erő. Csak közben azt sem szabad hagyni, hogy a másik túl jól regenerálódjon.

Az első játék alkalmával, amikor a végén felálltunk az asztaltól, Tíbaláj kezet nyújtott, hogy megköszönje a játékot. Sokszor játszunk, de ez a gesztus elmarad. Hogy miért? Sosem merül fel. Nem érezzük szükségét. A kézfogás egyébként, amellett, hogy a köszönés, eredetileg abból alakult ki, hogyaki kezet nyújt, mutatja: békés szándékkal jött, nem rejteget fegyvert. Valószínűleg meccsek után is ezért szokás kezet fogni. Szemben álltunk, és harcoltunk - de ezt most lezárjuk: játszottunk csak, és most béke van.

Woland