Tévedtem, ugyanis a Túlvilági történetek elsősorban nem kommunikációs, hanem dedukciós társasjáték.
Hogyan kommunikáljunk az ibolyán alulról az ibolyát felülről szimatolókkal?
A Túlvilági történetek felütése egyszerű. Meghaltál. Nyekk. Kakukk. Vége. Lenézel a testedre és nem vagy elégedett a helyzettel, de még csak átlényegülni sem sikerül, ahogy ott sürögnek-forognak a maradványaid felett mindenféle emberek. Hogy békében nyugodhass, nekik meg kell tudniuk, mi történt veled.
Adott a feladat: egy játékos kivételével mindenki nyomozó lesz, az ő dolguk, hogy kiderítsék, hogyan halt meg a rosszsorsú, akinek a holtteste felett találkoztak, míg az az egy játékos a megboldogult kísértete lesz, elgyötört lélek, aki nagyon igyekszik a többiek értésére adni, hogyan távozott az élők sorából – igaz, a túlvilág és a mi világunk közti kommunikáció nem egészen zökkenőmentes.
Egy nyomozó, mikor sorra kerül, egy kérdést intézhet a szellemhez. Bármilyen kérdést feltehet, ami nem eldöntendő kérdés, vagyis amire nem igen/nem a válasz. Ezzel együtt kijátszik egy kártyát is, ami az interakció módját határozza meg, a poltergeist-jelenségek legszélesebb skáláján. A kísértet cserébe zajong, más kezében lévő tollal ír, megjelenik a tükörben, tekergeti a hóhér kötelét, meg ilyesmi – de tényleg. A kérdező fogja a tollat, a szellem meg az ő csuklóját, és mozgatja. Vagy a hóhér kötelét rendezi el az asztalon. Elmutogat valamit legfeljebb 3 másodpercben, mintha az alakja épp ennyi időre jelenne meg a tükörben. Vagy eltátog valamit, esetleg tarot kártyákat helyez egymásra, egy játékos hátára rajzol, hideg, élettelen kezével, vagy a szellemidéző táblát használja, esetleg a szellemérzékelő potmétereit állítja be. Mind-mind egy-egy hasznos nyom lehet, feltéve hogy a szellem ügyes, a nyomozók pedig okosan kérdeznek.
Kérdezni tudni kell, pláne, ha halottól várjuk a választ
A fentiekből látszik, hogy a munka oroszlán részét a szellem végzi. Hangot utánoz, mutogat, rajzol, kártyákkal, kusza betűcsoportokkal, ellentétpár skálákon tologatott potméterekkel igyekszik kifejezni magát, igazán nehéz feladata mégis a nyomozóknak van, jól kell ugyanis kérdezniük.
Rengeteg dologra kell ugyanis fényt deríteni. Hogyan halt meg? Hol halt meg? Miért kellett meghalnia? Ki okozta a halálát? Ugye érdekes kérdések. Nem azt kell megtudnunk, „ki volt a gyilkos”, mert sok esetben nem is volt gyilkos, egyszerűen baleset történt, vagy öngyilkosság – rendben, ott volt gyilkos, csakhogy az az áldozat maga. És persze kérdés, hogy milyen tárgy végzett, vagy milyen tárggyal végeztek vele. Leszúrták. No de késsel, villával, vagy kifaragott partvissal? Még az is lehet, hogy puszta kézzel megfojtották, vagy agyon tiporták, vagy… szóval értitek.
Szerencsére a fentiek között van összefüggés, és éppen ez teszi a játékot különlegessé. A játék elején ugyanis a szellem húz egyet a 28 történetkártyából, és azt némán elolvassa. Ezen rajta lesz egy rövid történet, ami elmondja, pontosan mi is történt az illetővel. Emellett ott van az öt fontos kérdésre elfogadható válasz, segítség gyanánt. Aztán látszik még rajta a holttest körvonala, néhány ponton megjelölve, hogy hol vannak rajta sérülések, meg néhány szó arról, hogy találnak rá. Ez utóbbiakat a szellem megoszthatja a játékosokkal, a sérüléseket elhelyezi a játéktáblán, ahol a vidám krétarajz is látszik.
A nyomozók ebből általában ki tudnak indulni. Fejsérülés, a kezében egy üdítősüveg. Vagy: mellkasi sérülések, és a belső zsebében egy repülőjegy, és ehhez hasonlók. Aztán jöhetnek a kérdések. Kézenfekvőnek tűnik olyasmiket kérdezni, hogy „ki ölt meg” vagy hogy „mivel öltek meg”, és persze érdemes is, de köszönhetően a kísértet kommunikációs korlátjainak, ezek a válaszok ritkán teljes értékűek, és egyéb kapaszkodó nélkül sokszor nehezen érthetők. Persze bárki kérdez is, a szellem válaszait jobbára mindenki látja, és próbálhatja értelmezni, az alapján következtetéseket levonni, és ha csak tud, úgy kérdezni, hogy az neki segítsen a legtöbbet.
Az persze, hogy jól kell kérdezni, sokszor ennél is többet jelent. Egy alkalommal az egyik legelrugaszkodottabb kérdés az volt, hogy milyen volt a világítás a halál pillanatában. A válasz az volt, hogy lángok világították meg a helyet, és ez rögtön meg is adta a kirakós hiányzó darabkáját.
Ki hozza át (jegyzetei közt tartva) a történetet erre az oldalra?
A játék alapvetően versengős, de játszható kooperatív módban is. Alapesetben miután a játékos kérdezett valamit a szellemtől, megpróbálhatja kitalálni, mi történt, leírva a jelenetet, természetesen kitérve arra a bizonyos 5 kulcsmotívumra. Ha eltalálta, ő és a szellem nyernek. Ha nem, a szellem ráírja a játékos lapjára, amit csak ő lát, hogy az ötből hányat talált el, a nyomozó pedig a játék során még egyszer próbálkozhat. Persze az is lehet, hogy a történetével ihletet ad a többieknek, ami kicsit kockázatos, hiszen minden játékosnak lehetősége van a saját körében, miután már kérdezett, megpróbálkozni a történet előadásával. A kooperatív változatban pedig az egész csapat mindössze kétszer próbálkozhat.
A játék egyik legnagyobb meglepetése, hogy nem a mutogatáson van a hangsúly. Persze nagyon sok múlik a szellem kreativitásán, és nagyon hangulatosak, kísértethistóriába illők a kommunikációs megoldások, a lényeg mégiscsak az, ahogy lassan felfejtjük a történetet. Helyesen következtetni, okosan kérdezni, ezen van a hangsúly. Minden történet más és más, sokuk olyan csavarokat tartogat, amikra az előző nyomozások alatt megszerzett önhitt rutin alapján még csak nem is gondolnánk.
Igen ám, de mi a helyzet azzal, hogy a dobozban csak 28 történet lapul? Kérdés, hogy egy játékalkalomba kinek hány sztori fér bele, három-e vagy négy, esetleg csak kettő, és hányszor ülünk össze egy évben ugyanazt a játékot játszani, de valójában emiatt sincs mit aggódni. A játékhoz tartozik ingyenesen letölthető telefonos applikáció, további 35 történettel. És bár a játékszabály nem utal rá, de magunk közt szólva azt sem tiltotta meg senki, hogy borzongató történetek szerelmesei, miután kinyomoztak 63 ügyet, kitaláljanak egy-két sztorit maguknak ;)
Woland
