Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája…
2018 végén jelent meg a Brass: Birmingham, és a gyakorlott társasjátékosok úgy csaptak le az első adagra, mint gyöngytyúk a takonyra. Sokáig nehéz is volt hozzájutni, mert a siker ellenére nem tudta a kiadó elárasztani a világot az utána következő nyomásokkal.
Hogy miért? Mert a híre hamar elterjedt, hogy a jónevű játéktervező, Martin Wallace új játéka tovább emelte a tétet az angol ipari forradalom idején játszódó játékban, vagyis még tovább srófolta a feszültséget a két elődhöz, a 2007-ben megjelent Brass-hoz és a 2010-es Age of Industry-hoz képest.
Pedig a játék témája nem annyira vonzó: az ipari forradalom idején kell Anglia földjén szénporral és vasöntödékkel összepiszkoljuk kezünket, hogy minél több pénzhez jussunk – amit aztán újra be tudunk fektetni gyárakba, vasútvonalakba.
Levegőt!
A témája miatt nem – hát akkor mitől annyira népszerű hát a játék? Talán szédületes irama miatt, és az elsőre tervezhetetlennek tűnő stratégiája miatt. Vagy talán amiatt, hogy mennyire összefügg benne minden mindennel. Esetleg amiatt, hogy a többiek tervét látva „megágyazhatunk” nekik előre – de persze csak azért, hogy az ő általuk bejárt út újra csak a mi előnyünket szolgálja.
Hogy ez utóbbi alatt mit értek? Azt, hogy bármit tervezünk előre – mint például pamutgyárainkat vagy fazekasműhelyeinket felfuttatni és eladni – annak a várható költségét a többiek is ismerik, és egy lépésünket megelőzve felhúzhatnak egy öntödét, vagy nyithatnak egy szénbányát, csak hogy kiszolgálják a mi nyersanyagigényünket. És hogy ez miért jó? Azért, mert az épületek csak akkor érnek pontot a (két) korszak végén, ha elfogyott belőlük a nyitáskor rákerülő készlet – és egyúttal a fordulónkénti bevételünket is növeli.
Családi kör?
Hát nem, a játék nem arról szól, hogy segítünk egymásnak. Minden lépés, ami a tervünket szolgálva mások tervét szolgálja, csak újabb lehetőségeket nyit meg előttünk. Amit mire fogunk felhasználni? Hát természetesen arra, hogy a többiek terveit húzzuk át.
A térképen lévő lehetőségekre ugyanis megéri a többiek orra előtt lecsapni. Utat nyitni a külhoni piacokra, hogy azon keresztül úgy adhassuk el pamutunkat, fazekas termékeinket, hogy nem kell az eladáshoz szükséges sört is megtermelnünk (vagy egy vetélytársunk sörfőzdéjéből felhasználni – ezzel az ő malmára is hajtva a vizet), sőt, még a kereskedőlapkán lévő bónuszt is megkapjuk… hát ha ezt nem mi tudjuk felhasználni, az nagyon tud fájni.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
Ugyanakkor ne higgyük, hogy a kimerült bányáink, eladott pamutgyáraink csak nekünk hoznak előnyt. Ahhoz ugyanis, hogy egy-egy városba építkezhessünk, utat kell oda építenünk. De ha a többiek előttünk építenek oda, az sem baj – a készletek teljes felhasználása vagy az eladás után ugyanis, az átfordított iparlapkák jobb felső sarkában „kapcsolat-pontok” válnak láthatóvá, és a korszak végén annyi pontot kapunk egy-egy útvonallapkáért, amennyi ilyen pont van az adott csatorna vagy vasútvonal két végén lévő városokban lévő iparlapkákon.
Megéri tehát útvonalakat építeni, pláne, hogy a megfelelő lapok hiányában csak akkor építkezhetünk egy városban, ha a saját útvonalunk vezet oda. (Mások szén- vagy sörkészletét akkor is használhatjuk, ha az ő hálózatán keresztül vagyunk az adott gyárral kapcsolatban). Már csak azt kell eldönteni, milyen, azaz melyik kártyával építkezik az ember…
Füstbe ment terv
Ugyanis minden fordulóban két akciónk van, és mindegyikért el kell költenünk 1 kártyát. Kétféle kártya van: városkártya és iparkártya. Előbbivel bármilyen üzemet, egységet meg tudunk építeni, utóbbit csak akkor tudjuk egy városban az adott gyártípus megépítésére használni, ha az a város be van kötve a hálózatunkba.
Városkártyával akkor érdemes építkezni, ha egy stratégiailag fontos pontot nem akarunk a többieknek átengedni. Mert ha nincs az adott város hálózatban, hiába húzzuk fel ott a kívánt ipari egységet, ha nincs bekötve a hálózatodba, vagy a külpiacra, vagy nincs a többi várossal összekötve, nem tudod azonnal kihasználni az épület előnyeit – márpedig ebben a játékban a ritmus nagyon fontos. Ha nem lépsz időben, a többiek hamarabb használnak ki egy alkalmat – és már morfondírozhatsz is, hogyan érheted el mégis a céljaidat.
Ráadásul még azon is gondolkozhatsz, eldobd-e azt a kártyát, amit a tönkretett terveidre tartogattál, vagy jó lesz az máshol, máshogyan.
Lassú tánc, lassú tánc…
Így az egész játékot egy állandó tervezgetés és újratervezés hatja át. Hiába tartogatom a kezemben a kártyát, és remélem felhasználni saját szénkészletemet, az előttem lévő játékos köre után egyik szemem sír, másik nevet: a felhasznált szenemmel átfordult a bányám, nőtt a bevételem, de most újra kell számoljam a pénzem, mert nincs szenem. Persze csak akkor, ha be is vagyok kötve a külpiacra. különben ugrott a tervem.
A külpiacról persze nem csak vásárolni lehet – ha jókor építem meg a termelőegységemet, a kis fekete vagy narancssárga kockák azonnal le is kerülhetnek róla! Ha ugyanis a külpiacon legalábbi annyi készlet hiányzik, mint amennyit a megnyílt bánya vagy öntöde nyújt, azonnal fel is vásárolják a készleteimet. Vagyis azonnali tőkeinjekció, és a következő fordulóban magasabb a bevételem.
De hogy a terveimet melyik fordulóban, hanyadik lépésemmel hajtom végre, mennyi pénzből, és honnan szerzett nyersanyagigénnyel, az állandóan változhat. Így hiába vannak hosszú távú céljaink, azokat mindig a változó piacnak és ipari környezetnek igényeihez kell igazítani.
Jön a vonat, fut a vonat: zúgó robogás
És a környezet nem csak a versenytársak lépéseinek megfelelően változik. Külön izgalom az, hogy a megépített épületeim túlélik-e a forduló végét. Ugyanis egyes épülettípusok legkevésbé fejlett lapkái az első, ún. csatornakorszak végén lekerülnek. Így a következő fordulón már azokból a városokból kiindulva nem tudok hálózatot építeni. Vagy akár oda új épületet – mert erre is van lehetőség, de csak a második, ún. vasútkorszakban.
Segáz, „le lehet fejleszteni” az épületlapkáimat. Csak hát ez is egy akcióba kerül, ráadásul vasba – ami ha éppen nincs a táblán, kénytelen vagyok külpiacról venni, azaz pénzbe fog kerülni (ha meg a táblán van, és nem az én öntödémbe, akkor a másik játékos malmára hajtom a vizet, hehe). Ez még egy lépés, amit be kell kalkulálnom.
És a szén egy újabb komoly akadály a vasútkorszakban, azt ugyanis addig nem vehetem meg a külpiacról – igen, már látom, hogy kórusban mondjátok –, amíg nem vagytok bekötve rá! Ráadásul a tábláról sem vehetem el akárhonnan, csak abból a városból, ahova… Igen, köszönöm a kórust!
És persze létezik az a huncutság is, hogy hehe, van egy szénbányám, még be is vagyok rá kötve, tehát először a saját szenemet használom, hadd forogjon az a gyárlapka – csakhogy a játék kiköti, hogy az építkezéshez legközelebbi szenet kell használnunk!
A legszebb indusztriális témájú játék – a BGG. top 3 játéka
Hát ettől lesz a Brass: Birmingham izgalmas, és emiatt lett a világ három legkedveltebb játékának egyike. Rendkívül változatos, a játékosok lépései miatt állandóan változó, a játék végéig nem csillapodó versenyfutás. A játék működtetése viszont nem egyszerű, ezt meg kell hagyni, játék közben rendszerint figyelmeztetni kell egymást, hogy „azt csak akkor teheted meg, ha…” – ugyanis rengeteg a mikro-szabályt, ami a különböző tevékenységi köröket, épülettípusokat, korszakot, stb. speciálissá teszi.
De egy dolog garantált: az izgalmas harcok, amelyeket egymással vívunk, és a játék végéig, az utolsó fordulóig kitartanak; hűen adják vissza az ipari forradalom időszakát jellemző gazdasági vetélkedést és szénporos, füstös izzadságot.
Tíbaláj
