Miről is szól? Képzeljük magunkat Honshu szigetére, Tokió környékére. Látszik a sok felhőkarcoló, látszik Fuji szent hegye, látszik az Eiffel-torony piros ikertestvére. Csak… mindez furcsa szögben… mintha mindenre picit lenéznénk…
Merthogy azt is tesszük. Nem, nem helikopterben ülünk, egyszerűen ilyen magasan van a fejünk, ezt látjuk szemeinkkel. Van, aki hárommal. És közben valami düh fűt minket. Be akarunk jutni a Tokió-torony lábához, és úgy érezzük, aki ebben meg akar minket akadályozni, azt megütjük…
Pofonok földje
No igen, ez a játék (sem) a barátságról szól. Óriás szörnyek vagyunk, akik uralni akarják Tokiót – és hát két dudás egy csárdában, ugye. Ezért karmoljuk-ütjük egymást. Óriásgyík (most épp nem Godzilla), robotsárkány és tengeri szörny fér meg a dobozban békésen – amíg ki nem nyitjuk!
Mert amint előkerülnek az elemek, kezdődik a viszály. Kapunk fejenként egy talpba állítható szörnyfigurát, egy pontozólapot ugyanazzal a szörnnyel és két forgatható koronggal, egy táblával, rajta Tokió lángoló belvárosa (és valamivel nyugodtabb kikötője). Ezenkívül egy rakás kicsi zöld kocka, egy vastag pakli kártya, két tucat kis korong, hat fekete-zöld és kettő zöld-fekete dobókocka.
Aki megijedne a kockáktól, ne tegye, a játék nem egyszerűen a kockadobásról szól! Alapját valóban a kockapókerben megszokott dobás + 2 újradobás képezi, de nézzük csak meg közelebbről a kockákat. A hat oldalon szerepel egy 1-es, egy 2-es, egy 3-as (eddig ugye ismerős), egy villám, egy szív és egy karmos kéz.
Óriásszörnyek tekervényes útjai–számos győzelem
A játék célja, hogy mi uraljuk Tokió belvárosát. De megnyerni kétféleképpen lehet: ha egyedül maradunk állva, és ha elérünk 20 pontot. Ez utóbbi a trükkös. A pontszerzéshez ugyanis sok út vezet.
Vegyük először a kockákat: ha sikerül három azonos számot kidobni, akkor az a szám értékének megfelelő pontot jelent. Ha négy azonos számot, akkor kapunk hozzá még egyet, ha ötöt, még egyet – és így tovább. Azaz 6 darab hármas dobása esetén akár 6 pontot. De lássuk be, ennek azért kicsi az esélye…
Azt sem mondom, hogy nincs. Ahogy feljebb írtam, az első dobás után eldönthetjük, mely kockákat tartjuk meg, majd a maradékkal újra dobhatunk – akár az összessel, és ha az eredmény nem a szájízünknek megfelelő, még egyszer dobhatunk. Persze a (bal)szerencse még mindig erősen beleszólhat a játékunkba, de azért majd’ minden dobás használható valamire!
Ha nem matekozni szeretnénk, hanem a belső feszültségeket levezetni, jöhet a kocka mancsos oldala. Ebben az esetben ugyanis megsebezzük társainkat – illetve adott esetben csak egyet.
Kör közepén állok–körben ütnek ellenségek
Aki az első mancsot dobja, már be is jutott Tokióba. És innen indul a körhinta: aki bent van, és mancsot dob, minden ellenfelét sebzi, míg akik kint vannak, csak egyet akarnak – bejutni, ezért ők csak a bent lévőt tépik.
Hogy akkor miért is éri meg bejutni? Mert aki bekerül, kap egy pontot, és ha (élve) bent marad, míg újra rá kerül a sor, újabb két ponttal (és sok véres sebbel) gazdagodik.
Ne várd a társadalombiztosítást – gyógyítsd magad!
Ha viszont szívet dobunk kockánkkal, gyógyulunk egyet. Hacsak nem vagyunk Tokióban. Aki bent vérzik, az fohászkodik és 2pontok lebegnek szemei előtt. Egészségünk 10-ről indul, ám ha már nem bírjuk tovább, nem kell sokáig várnia: a következő támadásnál dönthetünk úgy, hogy a támadóval helyet cserélünk. Ha kijutottunk, már gyógyulhatunk, akár a kockákkal, akár más módon is.
Szerezz még több előnyt – töltsd fel magad!
És eljutottunk a kockák utolsó oldalához: a villámhoz. Villámonként lenyúlhatunk egyet a csernobili éjszakákhoz hasonlóan ragyogó kis zöld energiakockákból. Ettől még nem lesz sugárzó a mosolyunk, csak ha használni is fogjuk őket. Merthogy a Szörnyek Földjén ezekkel vásárolni lehet!
A kártyapakliból ugyanis hármat fel kell csapnunk, ez lesz a piac. Minden kártya bal felső sarkában láthatjuk, mennyi energiánkba, azaz kis világító kockába kerül a lap. A kártyáknak két fő típusa van: az azonnal felhasználandó és eldobandó, illetve az állandó segítséget nyújtó. Előbbiekből van, amellyel gyógyulhatunk, van, amivel a többieket sebezzük, és van olyan, amellyel pontot szerezhetünk. Mondjuk elhajítunk egy elővárosi vasutat. Vagy egy olajfinomítót. Hát nem állat?! Persze vigyáznunk kell, mivel dobálózunk: egy repülő harckocsi nagyobbat szól, de minket is sebez közben.
De a lapok hihetetlen mennyiségű variációt biztosítanak: plusz védekezés, plusz támadás, plusz dobás… Ja igen: a zöld dobókockákat is ilyen lapokkal lehet szerezni, innentől kezdve nem hat kockával dobhat a játékos, hanem héttel. Sőt, a maximum egészséget is fel lehet nyomni 12-re. Mi több, akár el is lophatjuk ellenfeleink képességeit – ezeket az ő kártyáikra helyezett kis korongokkal tudjuk jelezni.
Baráti köröknek és családoknak egyaránt javasolt
Összefoglalva: a játék tök jó, király! (Bocs, nem hagyhattam ki…) A szörnyek, a kártyák rajzai szenzációsak, de nem ringatnak minket túlzott véres hangulatba, inkább könnyedek, játékosak – ahogy maga az egész játék is az! Laza, szórakoztató, de a sok lehetőség miatt – és a látszat ellenére – elkél hozzá egy kis taktikai érzék is.
És akkor még nem beszéltünk a gyakorlottabbak számára ajánlott 5-6 fős változatról, ahol ketten uralják a japán megapolist, és akét városi helyszín új színt visz a táncba. Se arról, milyen viták mennek, ki melyik szörnyet választja az elején. Az én kedvencem a cuki kis barna nyuszi, aki az óriás robotot vezeti…
Tibaláj
