Nos, inkább hagyjuk, mit mondana rá az ember első felindulásból. De mi van, ha ez a szabályba bele volt írva? Abszurd. Agyament. Extrém. És azon szurkolni, hogy kinek az arcába robban bele egy macska, egy hegyomlásnyi dinamittal? Vagy azon egyezkedni, hogy a vonat fasiszta őshüllőket (de tényleg), gázoljon el, vagy egy sorozatgyilkost, aki amúgy épp most tért jó útra, és ismeri minden betegség ellenszerét? Nem kevésbé extrém, de van ezekben még egy fontos, közös pont: hogy az asztal körül mindenki röhög, és ezeknek a játékoknak vállaltan éppen ez a célja.
Ki mindenki robban, mitől és miért?
A tavalyi év egyik újdonsága egy új játékkategória, az extrém partijátékok megjelenése volt. Ezek két okból extrémek: egyrészt: nagyon nem ezt szoktuk meg eddig a társasjátékoktól, másrészt: senki sem sétál el mellettük szó nélkül. Az igazat megvallva, kicsit minket is megosztottak. A morbid, eszeveszett partijátékokat valaki vagy nagyon szereti, vagy utálja, úgy, ahogy vannak. Vannak, akik már egyik-másik játék alapgondolatától is szinte felrobbannak, az illusztrációkat látva meg aztán pláne. Vannak, akik csak a röhögéstől – már játék közben. Persze ha ez nem így lenne, nem is lenne miért “extrém”-nek nevezni őket, nem igaz?
Az egész még valamikor tavaly kezdődött, egy kis piros dobozzal. Egy egyszerű partijátékkal. Annyira egyszerűvel, hogy a nagy stratégák egyikét-másikát már ez az egyszerűség is felzaklatta: a Robbanó cicákban húzol egy lapot, és ha nincs szerencséd, meg is haltál.
Ez így igaz is, meg nem is. Ha az ember robbanó cicát húz, az valóban az arcába robban, hacsak nem tudja hatástalanítani. Van erre kártya, az elején mindenki kap is egyet. Aztán ott a többi kártya, amivel megúszhatjuk a laphúzást, vagy szerezhetünk lapokat mástól, vagy kényszeríthetjük egymást húzásra. Igen, ott a rizikófaktor, és pont ez olyan szép az egészben: egymást a bombák közé lökni. Aki szerint ez nem szép, az nem fogja érteni ezt a műfajt.
Szörnyek, Babák és szőrös dobozok
A tavalyi évben a Robbanó cicák alkotóinak megjelent egy új játéka: nem sokkal hosszabb, kicsivel összetettebb, és hangyányival morbidabb is: a Bears vs Babies. Az alaphelyzet roppant egyszerű: Tááááámadnak a babák! De tényleg. De ezek nem azok a cuki babák, akiket a mi hétköznapi valóságunkban megszokhattatok: ezek tankbabák és pókbabák, és baltás pillangóbabák és ördöghalbabák (és igen, illusztrált kártyákról beszélek). Szóval sereget gyűjtenek földön, vízen és levegőben, aztán felhúzzák magukat és nekünk rontanak. Nincs mit tenni, védekeznünk kell: a védekezés legbiztosabb módja, ha Frankenstein doki nyomdokaiba lépve bivalyerős szörnyetegeket fércelünk össze magunknak valamilyen állat fejéből. Olyat ami földön, vagy vízen vagy levegőben képes harcolni, hogy a megfelelő sereggel felvehesse a harcot. És hogy miért került szóba Dr. Victor? Mert a győzelemhez olyan teremtmények segítenek majd minket, mint pl. az egészségügyi problémákkal küszködő galamb, húsból és fájdalomból teremtve, kísérteties cicamamuszban, láncfűrészben végződő karral és denevérszárnyakkal (igen, konkrétan ez a szörny pontról pontra megépíthető – és még egész visszafogott lesz.)
Mindez egy szőrös dobozban.
Kajacsata az asztal körül – a szabályban is benne van!
Hangulatában és grafikájában a cicákkal és macikkal egy ligában játszik a Burritóhajító, ami azzal a formabontó ötlettel bontja a rendet, hogy a játékosok hajigálják meg egymást kajával. Hogy a játék újrajátszható maradjon, és az ÁNTSZ se szálljon ki minden játéküzlethez, a készítők nagylelkűen belegyömöszöltek két szivacs burritót a dobozba. Ez két szempontból jó:
1. nem lesz paradicsomos-babos senkinek a ruhája (nem csak az ellenfélé, a miénk sem)
2. ha játszunk, ha nem, ez a kis burritó bárhol elfér, és meg lehet dobálni vele egymást a nap bármely szakában (pl. az irodában, rossz szóviccekért cserébe)
A játék egyébként egy egyszerű, valós idejű draftolós játék. Hármas szetteket kell összegyűjteni, miközben balra hajigáljuk a kártyákat, jobbról meg kapjuk folyamatosan. Bizonyos kártyaszettekkel csatát lehet indítani (valaki hozzávág egy burritót valakihez) vagy párbajt kiprovokálni (rendes hátat fordítós, lépés számolós párbajt) és így tovább. Van persze pontozás is, de az jellemzően nem sokakat érdekel. A lényeg a könyörtelen harc!
Egyébként az illusztrációk meglehetősen szolidak a macis-babás játékhoz képest.
Ha egy békés napon csak pár tucat embert gázolnánk halálra...
Akkor nekünk leginkább egy csendes-ülős beszélgetős (de mindjárt meglátjuk, mennyire extrém) partijáték való leginkább, ami Philippa Foot és Judith Jarvis Thomson neves amerikai filozófusok nevéhez köthető. Egy morális, etikai, pszichológiai és persze filozófiai dilemmáról van szó, ami röviden így foglalható össze:
Egy villamos száguld megállíthatatlanul egy sínen, nem messze előtte öt ember ül, összekötözve a sínen, nem tudnak elmenekülni. Te vagy a váltókezelő, és a váltó az említett csoport és a villamos között van. Ha meghúzod a kart, ők öten életben maradnak. Igen ám, de a másik sínen is ott egy ember. Meghúzod-e a kart, hogy megöld és ezzel megments öt másik embert? Röviden: ez a Villamosdilemma.
Ezt a gondolatot kisebb-nagyobb változtatásokkal sokan, sokféleképpen felhasználták már. A Villamosdilemma társasjáték szerzői például a következőt tették: nincs eldöntve, merre megy a villamos, de a sínpár elágazik, valamerre mennie kell. A két sínpáron minden körben mások ülnek, hogy pontosan kik is ők, az két csapaton múlik. Különböző kártyák kijátszásával lehet alakítani, hogy a magunk áldozata érdemes legyen az életre, vagy a másik csapaté ne. Az egyik sínen egy kedves nagymama ül, a másikon Kim Jong Un. Oké, de a nagymamáról kiderül, hogy folyton lespoilerez minden sorozatot, Kim Jong Un viszont épp most határozta el, hogy jó útra térne, és így tovább. Hát, nem is mindig olyan csendes-ülős ez a játék...
Lágy szíveknek pihe-puha grafika és szivárványvér
Zárásképpen egy finomabb játékot is szeretnék megemlíteni, amiben kedves, pajkos kis unikornisok mészárolják egymást halomra. Akad köztük mindenféle pusztító, láncfűrészes unikornis, nekromanta és feketelovagunikornis, de vannak pólyás unikornisok (legtöbbjük még bölcsiben), meg szivárványos mezei unikornisok, és narválok is. A grafika annyira édes, mint egy csokival leöntött vattacukormaci mézzel és szívecske formájú tejszínhabbal, de az egymás folyamatos öldöklése azért elég sokat árnyal rajta.
A társasjátékot, az Unikornisok – A rémes ménest magát igyekeztek nem túlbonyolítani: Az ember a körében húz és lapot játszik ki, maga elé (a maga karámjába), egy másik játékos karámjába, vagy a dobópaklira, legtöbb esetben nem épp a többiek örömére. Az unikornisok dolgát tápolás és hányattatás kártyák nehezítik vagy könnyítik meg, miközben a varázslatok feje tetejére állítanak ezt-azt az asztal körül. Sok unikornisnak (a mágikus unikornis) különleges képessége is van, az fáj igazán, ha valaki eltiporja. A cél, hogy a karámunkban összegyűljön 7 unikornis (varázslatos, nem igaz?) A játék bájos alapdinamikája persze az, hogyha valaki közelíteni kezdi ezt a számot, a többiek vígan pusztítani kezdik a jószágait.
Bármelyik játék is érintené meg a lelkünket a fentiek közül, ne felejtsük a híres emberbarát, Hannibal Lecter anyukája bölcs tanácsát: “Az a fontos – így mondta mindig – hogy ne félj az új dolgoktól.” Elvégre néhanapján, barátokkal, az asztal körül egy kicsit kirúghatunk a szociokulturális hámból és lehetünk egy kicsit gonoszak, egy kicsit kegyetlenek, egy kicsit őrültek, hiszen csak játszunk.
Woland
