Egyébként tényleg nagyon pofásan festenek: az ember csak kezébe veszi az egyiket, ujja a ravaszon, és máris jön a dzsémszbond, hozzámbeszélszDeNiro meg az örülünkvincent: „Mondd csak, Marsellus Wallace hogy néz ki?” 10 játékosból 9 rögtön ráfogja valakire – bizony, még a legbékésebbek is. Tulajdonképpen a játék lényegét szinte már el is sajátították.
A történet szerint balhé után vagyunk, és valahogy osztozni kéne a zsákmányon, ami amúgy nem is szegényes: minden körben 8 zsákmánykártyáért brusztolunk: lesz ezek között műkincs, gyémánt és pénz is, nagy címletekben. És osztozni persze szép dolog, meg jobb adni, mint kapni, meg minden… de azért mégiscsak könnyebb az adminisztráció, ha kevesebb felé dobjuk szét a szajrét…
Szóval próbáljuk meggyőzni a többieket arról, hogy bár úgy tűnhet, a osztozkodásból való kimaradás csak a mi financiális érdekeinket szolgálja, valójában az ő egészségükről szól – figyelembe véve a homlokcsonton behatoló, majd az agyon keresztül a tarkón át távozó ólom káros élettani hatásait.
Ha a fegyver csövébe nézel…
Bizony: a stukkert valamelyik játékostársunkra fogjuk szegezni.
Miután a 8 zsákmánykártyát kiraktuk, a kezdőjátékos (a keresztapa) háromig számol, és háromra mindenki pisztolyt ránt valakire. Itt némi alkudozást követően újabb számolás következik: aki gyávaakar, most még kiszállhat. Ugyanis, ha valakire rálőnek, az adott körben nem vehet részt az osztozkodásban, és kap egy sérülést (ezeket ragtapasszal jelöljük). Ha ez a harmadik sérülése, akkor meghalt, és kiesett a játékból. Ugyanakkor aki kiszáll, szintén kimarad az osztozkodásból.
Cserébe rájuk nem lehet rálőni. Aki bent maradt, azt viszont most lövik.
De miért nem száll ki, aki mondjuk két csőbe is belenéz (merthogy többen is fenyegethetitek ugyanazt a játékost, naná, mindenki egy ellen is ér). Szóval miért nem száll ki? Két okból. Egyfelől ezeket a gengsztereket nem akármilyen fából faragták: két fejlövést is kibírnak gond nélkül.
Másfelől fenyegetőzni bárki tud, de tölténye azért senkinek nincs elég. A játékot mindenki 3 éles és 5 vaktölténnyel játssza, amiket kártyák jeleznek. Mielőtt a keresztapa háromig számol, minden játékos lefelé fordítva kirak egy ilyen lapot, vagyis titkosan meghatározza, hogy az adott körben milyen töltényt használ. Nagyon kevesen durrogtatják el gyorsan a skulókat. Persze a zsákmány között néha akad muníció meg kötszer is. Utóbbival félhulla állapotból makk egészségesre vissza tudjuk rántani magunkat – láttunk már ilyet: ha máshol nem, hát számítógépen.
Na, de tekerjünk vissza ahhoz a rosszsorsúhoz, akit pillanatokon belül két rosszarcú fog megkínálni – nem kizárt, hogy ólommal.
Talán leizzad, mert még 2 sebzést már nem élne túl, viszont a rászegezett pisztolyok egyikéből két töltényt már kieresztettek. Ha a játékos most ellövi az utolsót, onnantól mindenki tudni fogja – aki számolt vagy elhiszi –, hogy nincs már mivel lőnie… A szajréban nincs muníció, neki nem éri meg lőni, van viszont kötszer…
Szóval taktikától sem mentes a játék, de a hangsúly nem azon van. A játékban gyakran azt támadják, aki látszólag a legjobban elhúzott. De van, aki bosszúálló típus, és akár érdemes, akár nem, arra lő majd, aki rálőtt azelőtt. És mindig van alkudozás is: ki kivel fog össze, mit hagy meg a másiknak cserébe ezért vagy azért.
A játékot tovább színesítik a különleges képességek. De a játék újrajátszhatóságát mégis maga a játékmenet garantálja, és az, hogy jobb esetben mindig más lesz, aki három-négy rá szegeződő pisztoly láttán azt kiáltja, hogy: „De most mér’ én?! Mér’ megint én?!”
Woland
