Igen, jelenséget. Ha valamit, hát ezt kár lenne elvitatni, a Robbanó cicák nem az a radar alatti, talán-valaki-hallott-már-róla típusú játék, hanem az a fajta, amiről nagyon van véleménye az embereknek, és nagyon markáns véleménye van róla.
Én ha jól számolom, három éve találkoztam vele először (mármint az angol, Exploding Kittens c. verzióval), a Szigeten, a Gémklub asztalainál, ahol mindenféle játékokat játszattunk. Ott két erdélyi srác azzal talált meg, miután bemutattam nekik (ők meg lejátszották) a Splendor-t, hogy van-e kedvem kipróbálni velük a Robbanó cicákat, én meg mondtam, hogy naná, úgysem próbáltam még – igaz, a híre megelőzte a játékot.
Két dolgot tudtam róla:
1.) Azokat a fákat volt csak igazi bűn kivágni, amikből azt a papírt készítették, amire ezt nyomtatták, és
2.) Ebben a játékban nem történik semmi, csak addig húztok lapokat, míg„megmurdeltél, csá” lapot nem húztok egy kivétellel mind.
Aztán kipróbáltam a játékot. Hát, félre lettem informálva.
Az első pontot azzal le is tudhatjuk, hogy a gémerek általában (legalább is én úgy figyeltem meg) egy partijátékot szeretnek, és kettőt elviselnek. A többinek máglyán a helye. Kicsit sznobok vagyunk, na, ezt kár lenne tagadni.
A második pont pedig egy kicsit torzít:
A játékos a körében tetszőleges számú lapot kijátszhat, de a köre végén húznia kell majd az asztal közepén lévő pakliból, amiből, ha robbanó cicát húz, akkor tényleg kiesik, csakhogy:
- a játék elején mindenki kap egy hatástalanítás kártyát, amivel az éppen arcába robbanni szándékozó cicát leszerelheti, majd visszarakhatja a pakliba oda, ahova akarja (akár a tetejére is, vagy a második lapnak, így potenciálisan veszélybe tud sodorni egy kiszemelt játékost)
- némely kártya segítségével elkerülheti a forduló végi laphúzást (vagy át lehet paterolni azt másokra)
- vannak olyan kártyák, amelyekkel meg lehet nézni a felső 3 lapot, ígyakár meg is bizonyosodhatunk róla, hogy a körvégi húzás veszélytelen
Szóval vannak ezek a jó kis lapok, de persze vannak haszontalan lapok is. Na ezek viszont csak önmagukban haszontalanok, kombinációban kijátszva a többiektől szerezhetünk értékesebb kártyákat. Két egyformával véletlenszerűen, három egyformával megnevezhetjük, mi kell (és ha van, azt meg is kapjuk), öt különbözővel pedig átböngészhetjük az egész dobópaklit, és elvehetjük belőle a legszimpatikusabb lapot. Vagyis minél jobban tele van szemetelve a kezünk, annál nagyobb eséllyel juthatunk hozzá valami igazán jóhoz.
Szóval bár a szerencsefaktor (kártyajátékról lévén szó) nem elhanyagolható, lehet itt taktikázni, még ezt-azt számolni is (pl. hogy kinél van – valószínűleg – hatástalanítás kártya), sőt, lehet majdnem egyértelműen hülyeséget csinálni (pl. nincs hatástalanítás lapod, és mikor van rá lehetőséged, nem attól húzol/kérsz lapot, akinél valószínűleg van), nem mintha a partijátékok erről szólnának.
Ami a design-t illeti: játékosa válogatja. A játék témája morbid, ehhez illik a stílus, ami nyilván nem szép, de nem is ez a cél, viszont kétségtelenül konzisztens, tehát volt egy „művészi koncepció”, aminek mentén megszületett egy, a játék alapgondolatához hű, minden játékelemet átszövő, egységes megjelenítés. Stílus, mégha nem is könnyen emészthető. De hogy ne legyek annyira finomkodó: a magam részéről szeretem a groteszket, bár másként képzelem el (lehajolunk, két lábunk között átnézünk, ismerjük ezt...). Igaz, hallottam ezt már mástól is olyan játékra, ami meg szerintem nézett ki állati jól.
Összességében, a design-tól eltekintve (ami legalább annyira megosztó, mint a játék maga), aki szereti könnyed, első sorban a többiekkel kiszúrós, szemétkedős játékokat, mint pl. a Munchkin, az ki ne hagyja a Robbanó cicákat, mert valószínű imádni fogja. Aki pedig nem, annak nem ezt a játékot szánja a társasjáték-univerzum.
Uff! (Azazhogy… “miau!”)
Woland
