A vadnyugat romantikája persze tagadhatatlan, jó tematikai alapot szolgáltatnak ezzel mindenféle szórakoztatóágban. Nem, nem csak a 70-es évek gyerekeit célzó indiánregényes nosztalgiahullámra gondolok, vagy arra, hogy visszatért a Szalon (emlékeztek? Jobb, ha nem…) Elég csak a Django elszabadulra, az Aljas nyolcasra vagy a visszatérőre (The Revenant) gondolni, persze videójátékokban is ott volt a Red Dead Redemption vagy a Call of Juarez: Gunslinger – nem mellesleg a Falloutot és Borderlandset is ez a hangulat itatta át. Társasjátékokban pedig megjelent a BANG!, felbukkant a Vigyázat, Vadnyugat! És két éve a Colt Express is, ami rögtön el is vitte az év játéka díjat.
Hogy ezeknek a játékoknak a varázsát a tematika vagy a játékmechanika adja-e, az izgalmas kérdés. Az én kész válaszom erre – és általában is azt gondolom – , hogy egy játék akkor tud igazán jó lenni, ha a téma és a játékmenet egységet alkotnak. A fenti játékokban ez gyönyörűen megvalósul. Csak mint a gömbvillám hasítsunk végig rajtuk egyesével (néhányasával).
A BANG-széria
Banditák a jófiúk ellen, örök káoszban, ahol nem tudhatjuk, ki van velünk és ki ellenünk. Persze nem árt, ha legalább sejtjük, így nem küldünk rossz szemek közé golyót, és a mi hátsónk is fedezve lesz… talán. Ez a sorozat egy már klasszikussá érett rejtett szerepes játékot és annak kiegészítőit öleli fel. A westernfeeling 100%-osan átjön. Jönnek az indiának, gurul a dinamit – ki tudja, hol áll meg, egyik pisztolyt a másikra cseréljük; előkerül a távcsöves puska, hogy az asztal túlfelén ülőt is elérjük vele, ha csak lóra nem pattan, és így tovább. Lehet hordó mögül lődözni, párbajozni. Azt mindenki tudja, hogy van BANG! (ez a lövés), van „Nem talált” és van sör, ami begyógyítja a sebeket.
A kiegészítők sem távolodtak el az alaptémától. A Dodge City két marék jófajta vadnyugati holmival frissíti fel az alapjátékot: 15 új karakter (köztük Tequila Joe és az Apacs Kölyök), plusz 40 új kijátszható kártya; főleg röptükben golyó által lyukadó kalapok és mindenféle fedezékek, elvégre a név kötelez (dodge – kitérés) – illetve már hárman, illetve nyolcan is játszhatjuk a BANG!-et a segítségével. Az Aranylázban lázasan gyűjtögetjük majd az aranyrögöket, hogy abból fegyverövet, csákányt, aranymosó serpenyőt és egyéb hasznos holmikat vásárolgassunk össze magunknak. És persze vannak új karakterek itt is, ráadásul a kiegészítő még egy izgalmas mechanizmussal bővíti a játékot, ez pedig az Árnyrenegát, aki a síron túlról szédeleg vissza a pisztolyzsonglőr tehénpásztorok közé. Bizony, a szerzők kialakítottak egy olyan játékváltozatot, ahol nem lehet kiesni!
A kockajátékban a középső paklit (és a kézben tartott lapokat) 5 db dobókocka helyettesíti. A játék pedig ettől pörög, mint a Gatling tárja (igen, az a tekergetős, nagy mordály, amire mindenki pályázik, hogy azzal apríthassa a többieket), negyed-fél óra alatt lejátszható egy parti, ez pedig vérpezsdítő pörgősséggel kecsegtet: nincs hosszú időre kiszelektálódás, sem hosszan elnyúló meccsek.
Aztán persze ott van a Párbaj: a törvény embere és a törvényen kívüli végre egymással szemben. Itt nincsenek már titkos szerepek (nem is lenne egyszerű megoldani a nagy titkolózást, ugyanis a játékot két fő játssza), csak egy nagy rakás felszerelés, néhány karakter és egy nagy löket adrenalin.
Vigyázat – még mindig – vadnyugat!
Bizony, nem ér véget a sor a BANG!-ekkek, bár néhány nagy „bang!” itt is lesz. Ráadásul szó szerint! Ebben a játékban ugyanis ténylegesen lövünk… Na jó, pöckölünk, de célozni azért kell! A törvény emberei és a jó öreg banditák pofás kis műanyag figurákként, kartonkalapban materializálódva állnak szemtől szemben a 3D-s (!) westerndíszletek között. A játékteret ugyanis szalonok, bank, templom, sírásó és egyéb jellegzetes vadnyugati épületekből (legalább is azok karton homlokzatából), valamint műanyag San Pedro-kaktuszokból és szalmabálákból rakjuk majd össze. A figurákat pöcköléssel mozgatjuk, töltényt pöckölve lövünk, akár két pisztollyal is vagy puskával. Dobhatunk dinamitot, megmérgezhetjük a hordókban a vizet, rabolhatunk bankot, menekíthetünk szüzet, kilőhetjük a banditák főnöke lába alól a hordót, amire az akasztófa alá állították – nem, ekkor még nincs a nyakában a kötél –, és más izgalmas kalandokban vehetünk részt: két csapat egymás ellen, nyíltan nyitva tüzet a másikra. A játékszabályban 10 kaland előkészítése és rövid sztorija lapul, de persze pisztolyhős legyen a talpán, aki megállít minket, hogy saját sztorit találjunk ki!
Díjnyertes vonatrablás
Persze, ha már vadnyugat, a vonatrablás sem maradhat el. A Colt Express pedig annyira eltalálta a dolgot, hogy két éve a Spiel des Jahres (az év játéka) díjat is megkapta. Ennek három oka van: az egyik a korszakalkotó 3D-s vasútmodellt, és egyéb, csak és kizárólag díszítő elemeket tartalmazó (úgymint kaktuszok, bölénykoponyák és narancsszínű, csúcsos természeti képződmények), és egyébként is nagyon csinos külcsín (igen, ilyenek ezek a westernjátékok, a síkból is kilövöldözik magukat), a másik az, legalábbis szerintem, hogy a hangulat páratlan, és a harmadik – talán a legfontosabb – a játékmechanika. Arról van ugyanis szó, hogy mindenki egy-egy karakterrel utazik ezen a vonaton, amiben oda-vissza rohangálhat, felmászhat a tetejére, ott is szaladgálhat, lemászhat, ütheti, lőheti a többieket, ha a bunyó közben némi pénz vagy egyéb érték a földön landol, azt becstelen megtalálóként felmarkolhatja és így tovább. Az igazi csavar viszont az, hogy ezeket az akciókat nem akkor hajtjuk végre, amikor kigondoljuk, neeem, szépen előre eltervezzük a cselekvéssorozatot, és akciókártyákat helyezünk le, körönként egyet: így halmozódnak majd egymásra minden játékos akciókártyái, és ha végére ért a forduló, akkor ezeket végrehajtjuk. Ez addig átlátható és kis odafigyeléssel számolható – mivel azt is látjuk, hogy a többiek mit fognak csinálni –, amíg a vonat be nem hajt egy alagútba. Olyankor ugyanis megy a „scusi, scusi”: senki nem lát semmit. Tehát az akciókártyákat képpel lefelé rakjuk a halomba. Na, ez elég sok mindent meg tud kavarni. Aztán még a marsall is hátranéz a balhés utasok után, nekünk meg lehetőleg minél több pénzzel kéne kikeverednünk az akár 88 mérföld per órával száguldó vonatból.
De végül is mi olyan megkapó a vadnyugatban? Hogy a magam ura vagyok? Hogy a jó és rossz kiállnak szemtől szemben, és lőnek? A póker, a whisky, a szalonok, az ördögszekér, amit a szél görget? A bendzsó vagy a patkódobogás? Kinek mi. De akármi is, ezek között biztos megtalálja. (Oké, nincs bendzsó, de azt a YouTube-ról be lehet pöccinteni bármelyik gyöngyszem mellé aláfestő zenének…)
Woland
