Kezdjük rögtön egy kétfős darabbal. Hogy miért? Nemrégiben én is tagja lettem azon szerencsések csoportjának, akiknek a párjuk is társasjáték-rajongó. Ha otthon vagyunk, gyakran felmerül, hogy játszhatnánk is valamit – persze nem tudunk előkapni a szekrényből még néhány játékost. Ilyenkor jól jön egy kifejezetten két főre szabott játék. Az én választásom ebben a kategóriában a 7 Csoda: Párbaj.
Ez a játék azért különleges, mert bár belefér fél órába, valódi stratégiai játék. Kigondolok magamnak egy utat a győzelemhez a játék elején, aztán ahhoz tartom magam – taktikai követelményeknek megfelelő rugalmasság mellett, persze. Vagy pörgetem a kultúrát, és igyekszem minél több bónuszt bezsebelni, míg a megfelelő kulturális győzelmi kondíciók össze nem jönnek, vagy jól kiegyensúlyozott elemekkel építgetek mindenfélét, szerzek némi bónuszt, fordítok annyit katonaságra, hogy biztonságban legyek, és próbálom kihúzni a játék végéig, gyűjtögetve a kultúrapontokat. De az is lehet, hogy semmivel sem törődök, csak a háborúval, és porig égetem az ellenfél birodalmát.
Ha ketten ülünk le játszani, gyakran esik a választás a Small Worldre is. Van, aki szerint egyáltalán nem kétfős játék, szerintem kifejezetten jó két fővel, de annyi biztos, hogy a dinamikája egészen más, és való igaz, hogy amitől Small World az, ami, az három főtől. És hogy mi? Az egyik legjobb „Most mér' én?” játék. Ez egy poénos küllemmel finomított területfoglalós játék, amiben bizony kőkeményen belemászunk egymás arcába. Remek hangulatban lehet nyirbálni egymás területeit, kicsit odaszúrni, kicsit bosszút állni, de ehhez az élményhez már tényleg legalább három-négy játékos kell, méghozzá a kevésbé sértődős fajtából.
A Small World egyik nagy előnye, hogy egyszerű, gyorsan elmagyarázható szabállyal rendelkezik, és ez is egy hasznos tulajdonság, lesz még a listán ilyen, például rögtön itt a Dice Forge. A Dice Forge könnyű, rövid és pörgős játék, amiben minden körben dobunk két kockával, és a kapott eredményt (legfőképpen erőforrást) tudjuk majd különböző módokon felhasználni. Mondjuk, ha csak ennyi lenne a játék, nem is ajánlanám. Az benne a nagy csavar, hogy a kockák oldalait cserélgethetjük, tulajdonképpen saját erőforrás-dobókockákat építünk magunknak a játék folyamán, és az benne a stratégia, hogy milyen kockákat alakítunk ki, illetve milyen képességeket szerzünk melléjük a különböző helyekről. Ez már egy kifejezetten békés darab, ráadásul GYÖNYÖRŰ (így, csupa nagy betűvel).
A kocka felépítése, vagyis az elv, hogy véletlenszerűen kapunk valamit egy olyan sokaságból (elnézést kérek azoktól, akikben kellemetlen statisztikaórák emlékeit elevenítem fel ezzel), amit mi alakítunk ki, egy mára klasszikussá érett mechanizmus, ami nagyon közel áll a szívemhez, ez pedig a „deck building”, vagyis a pakliépítés. Amennyire én tudom, az első ilyen játék a Dominion volt. A jó pakliépítőkben az a szép, ahogy a különböző kártyáink hatásainak szinergiáját használjuk, vagyis „kombózunk”: kijátszom a lapot, amivel felhúzhatok négy lapot, és emellett akciózhatok még egy lappal, ami azt adja, hogy… a világ végtelenségéig. A játék változatosságát pedig a kombinációk mellett a változatos lapok garantálják, amiket majd kombinálhatunk. A Dominionban 25-féle kártya közül mindig 10-et választunk egy adott játékhoz, ami elég jó újrajátszhatóságot biztosít. A Dominion: Intrikában pedig külön hangsúlyt kapott az egymás lapjaival való manipuláció, hogy ne csak a saját paklink pörgetéséről szóljon minden.
A következő mechanizmus, aminek fel kell kerülnie erre a listára, gondoltam, a munkáslehelyezés (worker placement), de álljon itt egy furcsa kifordítása ennek: a munkásfelszedegetős mechanizmus. A Five Tribes: Naqala dzsinnjei című játékban – olyan friss darab, hogy még ki sem sült, a magyar kiadást ugyanis tavaszra várjuk –úgy aktiválunk különböző képességeket, hogy munkásokat szedegetünk fel a sivatagból, pontosabban az azt jelképező játéktérről. A játék egyik szépsége, hogy „egymásnak kaparjuk ki a gesztenyét”, vagyis mivel a játékosok a saját körükben mindig átrendezik a játéktéren lévő munkásokat, akiket majd fel lehet venni, sokszor egymást hozzák helyzetbe. A másik pedig a külcsín, a Five Tribes ugyanis az ezeregyéjszaka meséinek világába repít el bennünket, ha nem is varázsszőnyegen, de minimum dzsinnháton.
És itt az ideje a komolyabb témáknak is. Talán furcsán hathat, hogy ezzel egy zombiapokalipszis-játékot vezetek fel, de aki nézte a Walking Deadet, tudja, hogy bármekkora marhaságok szoktak lenni a zombikkal megtűzdelt… nos, bármiben… ha valaki nagyon akar, egész komoly morális kérdéseket boncolgathat ebben a szélsőséges környezetben. A Holtak tele: Válaszúton igazi szépsége is éppen ez. Alapvetően egy rejtett árulós, félkooperatív játékról beszélünk, amiben a játékosok közösen igyekeznek túlélni egy zombikkal terhelt telet a civilizáció romjain, szem előtt tartva egyéni céljaikat, és bár már önmagában így is nagyon jó játék lenne, amik igazán különlegessé teszik, azok a válaszútkártyák. Egy-egy rövid jelenet található ezeken, amelyek, mint a „lapozgatós szerepjáték könyvekben”, cselekvési opciókat vezetnek fel. A játékosoknak ezek közül kell választaniuk, néha egyénileg, néha közösen. És ezeken a kártyákon bizony gyakran komoly morális kérdések merülnek fel, amik meg tudják dolgoztatni a csapatot kicsit lelkileg is.
És ha már szó esett annyi szép játékról, álljon itt egy nem annyira szép is: a Nagyfeszültség. Persze a szépség relatív, és két ember nem ugyanazt találja szépnek, de annyi biztos, hogy ezt a játékot nem a dizájn viszi el a hátán. Őszintén szólva ez az egyik legrútabb játék, amivel eddig játszottam, mégis az egyik kedvencem. Azért is mindenképpen fel akartam rakni erre a listára, mert kis handicappel indít a csinosabb játékokkal szemben, pedig kiemelkedő darab –és kifejezetten nem kezdőknek való. A játékosok egy-egy villamosenergia-szolgáltató hálózatot építenek ki Németországban vagy az USA-ba (az alapjátékban ez a két térkép található), miközben új erőművekre licitálnak és energiahordozókat vásárolnak. A játék kiemelkedően egyszerű– mégis profi módon modellezi az kereslet-ár rugalmasságot, így, mivel a kibocsátási volumen az energiahordozók piacán hosszú távon adott, jól lehet azzal számolni, hogy túlkeresletes piacon mennyire mennek fel az árak. Ennek megfelelően egy nagyobb felvásárlással fel is lehet tornázni őket az egekbe, így nehezítve meg a többi játékos dolgát –és ez nagyon izgalmas és szórakoztató tud lenni (vagy velem van a baj?).
A következő játék a listán szintén haladóknak ideális, olyannyira, hogy pusztán a szabálymagyarázat több, mint fél óra (úgy, hogy nem kérdez vissza senki), és maga a játék sem rövid, de megéri végigülni, mert egy egész civilizációt kísérünk majd benne végig az ókortól egészen napjainkig – egy saját civilizációt. Ez a játék a Korokon át: A civilizáció új története. Rendkívül összetett és komoly agymunkát igénylő darab, de olyan átfogó és tematikus kecsességgel hálálja meg a szellemi erőfeszítéseinket, hogy a társadalomszervezésnek szinte minden aspektusát gyönyörűen leképezi, és nekünk mindenre hatásunk lesz. Egy játékosnak saját területén belül gondja lesz az élelmezésre, a népesség növekedésére, az elégedettségükre, vallásra, politikai rendszerre, kultúrára, tudományra, bürokratikus bukkanókra stb. Közben persze nem árt katonaság terén lépést tartani a többiekkel, nehogy lerohanjanak minket.
Korokon át: A civilizáció új története
És ha már modelleztük a piacot és modelleztük a társadalmat, nézzük az egyént, aki egy lakatlan szigetre vetődik, ahol se piac, se társadalom: na, ott modellezzük a kalandokat (hangozzék ez bármennyire is ellentmondásosan). A Robinson Crusoe: Kalandok az elátkozott szigeten nem pontosan Defoe regényének történéseit követi végig – azt már ismerjük, ergo nem lenne min izgulni. Ehelyett minden játék egy egyedi kaland: változik a sziget, változnak a körülményeink, más és más izgalmas baleset történhet velünk, miközben gyűjtögetünk, felfedezünk vagy próbálunk valamit megépíteni. Például az egyik karakter a dzsungelben kúszik-mászik, és egyszer csak megharapja valami, aztán három körrel később begorombul a seb. Zseniálisan átélhető túlélős játék, mintha csak ott lennénk mi is a szigeten. Muszáj megjegyeznem, hogy a szabálykönyv hosszúsága és a valóban összetett (noha teljesen logikus) szabályrendszer miatt ezt a játékot is tapasztaltabb játékosoknak ajánlom.
Robonson Crusoe: Kalandok az elátkozott szigeten
Végezetül pedig egy olyan játék, amit fizikailag rombolunk játék közben, és nemhogy senki nem szól ránk, a játék erre lett kitalálva. Ez a Pandemic Legacy, az amúgy is világmegmentős kooperatív játéknak, a Pandemicnek végzetes lépésekkel súlyosbított változata. A játékot érdemes állandó csapattal játszani, ugyanis minden játékalkalom hatással van a következőre, méghozzá olyannyira, hogy a vírusok mutálódnak, a városokban kitör a káosz, ilyenkor matricákat ragasztunk a táblára, amiket aztán senki sem vakar már le arról. Ha pedig egy kártya végképp kikerül a játékból, a játék utasítani fog rá, hogy tépjük szét – és ez a fajta véglegesség olyan súlyt ad a játéknak, amilyennel más játékban még nem találkoztam. Ráadásul a szabályok a játék előrehaladtával fokozatosan bővülnek, így gyakorlatilag egy Pandemic-alapjátékkal kezdünk el játszani, ami mellé teljesen kezdőket is le lehet ültetni.
Woland
